Az első találkozásunk inkább rátalálás volt. Munkába menet leltem rá. Az utóbbi időben szokásommá vált, hogy egy bő fél órával előbb induljak, így tudok egyet kerülni és a hosszabb úton, egy kis darabon az erdőben sétálni. Bár a kollégáim és barátaim hajmeresztő ötletnek tartották, hisz bárki megtámadhat, én nem osztottam félelmüket, sőt mióta arra járok, határozottan jobban érzem magam, kiegyensúlyozottabbnak.

Azt mondtam, rátaláltam, de ez nem egészen pontos. Szinte beleolvadt abba a szürke-fehér, árnyékok  szabdalta világba. Ha nem hallom meg szaggatott, keserves zokogásának foszlányait, talán el is megyek mellette.

Még így is, hogy elhullajtott morzsákként követtem hangjait, kis híján beleütköztem, vagyis hát majdnem hasra estem kuporgó alakjában, mert addigra, talán a lépteimtől megriadva elfojtotta sírását.

Leguggoltam mellé, mindössze egyetlen pillanatra rám emelte csupa könny tekintetét, majd ismét lehajtotta fejét, kapucnijával elrejtette arcát.

- Miért sírsz? - kérdeztem. - Hol vannak a szüleid? Mit keresel itt? Eltévedtél? - soroltam tovább kérdéseim, mert egyszerűen leblokkoltam, nem tudtam, mihez kezdjek, és mert megijedtem, ostobaságnak tetszett hirtelen arról faggatni, miért sír, amikor egy gyerek, egyedül, kint az erdőben, tél közepén.

Mégis amikor nagy soká hüppögve válaszolt, arra az egy kérdésre felelt.

- Mert elkéstem, kicsi vagyok és gyenge.

- Honnan késtél el? - erre a kérdésemre megint csak nem reagált, csak még erősebben szorította ökölbe kicsi kezeit.

- Nem kell sírnod, lehet, hogy kicsi vagy és nem olyan erős, de gyerek vagy, majd felnősz...

Azt én is éreztem, nem nagyon jelölnek az év óvónője, netán pótanyja díjra, elég nyögvenyelősen ment, sosem értettem igazán a gyerekekhez, azért arra a dühre, amivel felcsattant, nem számítottam.

- Nem érted! Te semmit sem értesz!

Még a lélegzetem is elakadt a döbbenettől, így elsőre csak annyi telt tőlem, hogy megadóan bevalljam:

- Valóban nem - aztán sikerült kicsit összeszednem gondolataim. - Szóval talán elmagyarázhatnád.

- Az lenne a dolgom, hogy megvédjek valakit, de először is, már biztos bántották és én nem voltam ott, és még most sem tudom megvédeni, mert kicsi vagyok és gyenge, még te is így látod!

Teljesen megfeneklettem, mi másnak látnám, az isten szerelmére egy gyerek! Egy gyereknek nem az a dolga, hogy erős legyen és megvédjen bárkit! Ezt azonban mégse mondhattam neki, valamivel viszont dobnom kell a kapcsolatunkon, hogy velem jöjjön és elvihessem a rendőrségre.

Jobban megnézve, olyan fura volt a ruhája, mintha valami jelmez lenne. Ettől támadt egy ötletem.

- Azt hiszem, kezdem kapiskálni. Szóval te valamiféle lovag vagy, akinek meg kellene védenie egy hercegnőt, ám először nem találtad, most pedig úgy érzed, nem tudod megvédeni, mert nem vagy elég erős?

Alig észrevehetően bólintott.

- Lássuk csak! Arra nem gondoltál, hogy egy hercegnő is képes kitalálni valamit, ha mást nem elmenekülni vagy elbújni, kicselezni a másikat? Mert szerintem képes rá, sőt biztos vagyok benne, hogy megtette, és megteszi, míg meg nem leled. És tudod mit, lehet, hogy csak gyengének véled magad. Ezt pedig onnan gondolom, hogy az igazán gyenge embernek eszébe sem jutna mást megvédeni, másért aggódni, azok inkább másokra támadnak, ártanak, hogy erősnek érezhessék magukat.

Ez hatott. Rám nézett végre.

- Most jobb?

Nagyot bólintott.

- Rendben. Akkor most először is keresek egy zsebkendőt, hogy megtöröljük az arcod, kifújhasd az orrod, aztán elmegyünk, itt szomorkodva biztos nem tudsz segíteni a hercegnőnek - vázoltam a tervet, és közben a táskámban kutattam.

Amikor felnéztem, már csak hűlt helyét leltem. Levert a víz. Felkaptam a táskám és kiabálva járkáltam körbe a környéken, azonban végül egy férfi hangja felelt csak. Ő a kutyáját kereste.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118375324390/