A harmadik találkozás olyan volt, ha egy regényben szerepel, azt írják elé jelzőként: álomszerű.

Ősz vége felé jártunk már, az élettársam éppen éjszakás volt, úgyhogy egyedül aludtam, már ha a macskát nem számoljuk, de éjjel úgyis felkel, hogy kora reggelre biztos az út közepén hagyjon valamit, amiben félálomban megpróbálhatok hasra esni.

Nem tudom, mikor ébredtem fel, még pont időben, mielőtt a kicsit sötét tónusú álmom rémálommá vált volna. Olyan gyorsan történt, mintha csak elvágták volna a film szalagját. Ahogy az is lehetséges, csak a függöny szétnyílt résén beragyogó holdfény zavart fel, bár ritkán kelek fel rá, reggelre rendszerint megbomlik a  gondosan összehúzott textilek egysége. A válasz nyilván a macska, szeret az ablakpárkányon járni-kelni, nézelődni, míg a hozzám hasonló élőlények alszanak.

Nem keltem fel rögtön, mert úgy tűnt, a felhők helyettesítik a függönyt, azonban azok csak jöttek és mentek is tovább, mégis kikászálódtam az ágyból. Amint a függöny végét kerestem félálomban, leragadó szemekkel, kissé berozsdált mozgáskoordinációval, megláttam a fenyőfa tetején ücsörgő alakot, illetve legelőször hófehér köpenyét, melyet a szél meglobogtatott.

Rögvest felpattantak nehéz szemhéjaim, egy ideig csak bámultam. Már nem volt gyerek, de a ruháról felismertem, később fókuszáltam arcára, még hófehér haja is ugyanolyan fazonúnak tetszett, igaz, a messzeséget kémlelő tekintetének arany színét mintha most láttam volna először, pedig nem így volt.

Félig öntudatlanul kinyitottam az ablakot, azonnal csípős levegő áramlott a szobába. Ledermedtem többféle értelemben is. Mégis mit mond az ember egy az éjszaka közepén, a kerti fenyőfán madárként gubbasztó, jelmezes fazonnak, aki - mi a fene? - az egyik kezében egy kardot szorongat? Egyáltalán megmerjek-e szólalni? Mi van, ha a szívbajt hozom rá és leesik?

Feleslegesen gondolkodtam mindezen, észrevett és rám pillantott, még egy szelíd mosolyt is kaptam, majd közölte, immár újra a távolt fürkészve:

- Nem kell aggódnod, itt vagyok.

Nem volt szívem kimondani, épp azért aggódom, mert itt van, megint. Úgy tűnt, az eltelt időben nemcsak felnőtt, új képességekre is szert tett, mert így folytatta:

- Szóval még mindig nem jöttél rá ki vagyok? - még kuncogott is közben, mint egy gyerek.

- Talán tudnom kellene? - ezt akartam először felelni, de végül csak egy egyszerű nem hagyta el reszkető ajkaim. Azt is hamar megbántam, mert leesett végre, én lennék a "hercegnő", akit meg kell védenie. Felnevetett, majd megerősítette:

- Pontosan - rövid szünet után, ismét komoly arccal koncentrálva hozzátette: - Köszönöm, hogy vártál rám és segítettél felnőni, megerősödni. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott.

Nem tudom, mit válaszoltam, válaszoltam egyáltalán? Azt tudom, bezártam az ablakot és a függönyről megfeledkezve visszabújtam az ágyba. Ott reszketve, várva a melegre, annyi futott át rajtam: vagy elhiszem, hogy ez megtörtént és akkor ideje keresnem egy dilidokit, vagy addig szuggerálom magam: ez egy álom volt, mígnem arra fogok emlékezni: kezdődő rémálmomból egy másik, sokkal realisztikusabb álomba csöppentem, ami bizarr volt, kissé talán ijesztő is, de alapvetően boldogsággal töltött el.

Igazából egyiket sem hittem el teljesen.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118375324364/