A vonaton ült; úgy követte az elsuhanó tájat tekintete, mint egy izgatott gyereké, aki először utazik és mindent be akar fogadni és elraktározni későbbre. Mosolygott, nem tudta abbahagyni, pedig - ahogy még órákkal ezelőtt anyja mondta a telefonban - most dobja ki az ablakon életét, legalábbis azt, amit az előző 10 évben annak nevezett. Bánta-e? Egy részét igen, azt például, hogy vőlegénye meg sem gondolta, hogy vele jöjjön vagy később kövesse, de végül is hosszú távon valószínűleg jobb, hogy ez most kiderült, különben meg a fájdalom az élet része, nem megkerülhető.

Az ölében fekvő levélre nézett, amit apja írt neki bő egy hónapja, nem sokkal azután amikor értesítették, hogy elhunyt nagymamája rá hagyta házát és földjét, ahol gyerekkorának nagyobb részét töltötte, mivel szülei külföldön dolgoztak, állandóan utaztak.

"A fájdalom nem megkerülhető, de nem mindegy, hogy miért vállaljuk vagy minek a velejárója. Egy olyan döntéshez, élethez járul, ami nem igazán a mienk, ami végső soron boldogtalanná tesz vagy olyanhoz, amiben jól érezzük magunkat, amiben boldogság is rejlik. Ezt még te mondtad nekem. Holott alig voltál akkor 16! Már akkoriban is el tudtál képeszteni.

Azt akarom ezzel az egésszel mondani, ne hallgass másokra, hallgass saját magadra! Tedd ezt nyugodt szívvel, mert én tudom, hogy megvan a magadhoz való eszed, és elég talpraesett is vagy. Lemerem fogadni, már most több lehetőséget végiggondoltál a bennük rejlő kockázatokkal egyetemben."

Valóban így volt, és mivel akadt néhány barátja, akik a mai napig ott vagy a környéken éltek, pontosan tudta, nem kell mindent egy lapra feltennie, adódik arrafelé is többféle lehetőség. Tudta, ha úgy dönt, a földdel mégsem akar bajlódni, lesz rá jelentkező, ő pedig más munkát vállal. Igaz, hogy az a környék még ma sem büszkélkedhetett olyan lehetőséggel, amelyből meg lehetne gazdagodni vagy kiemelkedőt alkotni bármilyen értelemben - az anyja épp ezért hagyta ott a szülői házat amint tehette -, viszont arra azért akadt elegendő, hogy ne legyen gond a megélhetés.

Elővette a levéllapok mögül a mellékelt rajzot. Azt tudta, hogy apja hobbija a rajz, így is újra és újra elcsodálkozott ezen a képen, ami róla készült ott a ház előtti lépcsőn.

"Persze, csaltam, ennyire nem jó az emlékezőtehetségem, egy fotó alapján készült" - írta apja.

Ő maga most is pontosan emlékezett rá. Már szeptember elején jártak, a szülei akkor jöttek váratlanul meglátogatni. Ezért volt az apja kezében a telefon, lőni akart egy fotót a meglepetésről, de elkésett. Anyja gyorsabban kezdte el letolni, amiért úgy néz ki, mint egy szakadt, szegény kölyök, rendetlen a ruhája, a meztelen lábfejét és koszos talpát meglátva majdnem elájult. Most kibuggyant belőle a nevetés, ahogy felidéződött előtte az az arckifejezés, de akkor elszomorította a dolog, fájdalmas tüske volt, fájdalmasabb, mint egy valódi tüskébe lépni, mert imádott mezítláb lenni, amikor csak tehette. Ez annyit jelentett, ha az időjárás vagy a helyszín nem indokolta lábbeli használatát, ő bizony anélkül járt-kelt. Ennek a sokak számára fura szokásának még néhány  követője is lett.

Azokban a napokban beszélt apjának arról is, hogy a fájdalom nem megkerülhető, bár ő csak azt kérdezte meg, nem fájdalmas-e mezítláb mászkálni? Az elején az volt, de valahogy nem merült fel a kérdés, megéri-e, egyértelműnek tetszett. Most is ez a helyzet, nem különösebben gondolta meg, megéri-e visszajönni ide. Tudta, hogy egyrészről nem, másrészről pedig mindent megér, vagy úgyis mondhatná, semmi sem ér fel ezzel. Ennek ellenére nem tudott haragudni a vőlegényére (vagyis most már exére), hogy ő ezt ostobaságnak vélte, az sokkal jobban foglalkoztatta: hogy a fenébe nem tűnt fel öt év alatt egy ilyen kardinális ellentét, eltérés köztük?

Majdnem elbóbiskolt, vagy talán meg is tette. A recsegős hang ébresztette, amely az ő megállójának nevét ismételte. Felpattant, a levelet és a képet zsebébe gyűrte, felkapta táskáját és még az utolsó pillanatban leugrott a vonatról.

- Azt hittem, már nem is jössz! - tolta le barátnője, akit évek óta nem látott személyesen, csak a képernyőn, amikor hetente, kéthetente beszéltek. - És mi van a lábadon? Én itt külön neked mezítláb vonulok fel, te meg cipőben?

- Hát a pályaudvaron lehet, hogy inkább pszichodokit hívtak volna rám és akkor tényleg nem jövök, anyámtól így is olyan fejmosást kaptam, azt mondta, ha nem megyek vissza, kitagad meg jó néhányszor elmantrázta mostanra ex vőlegényem szavait, miszerint elment az eszem - felelte miközben a peronon álló egyik padhoz sétált, és a táskájába rakta a levelet a rajzzal.

- Ha engem kérdezel, pont most jött meg az eszed. És csak hogy tudd, a bátyám még mindig szingli és még mindig beléd van habarodva, szóval reggel - mit reggel? hajnal! - óta be van zsongva, tűkön ülve várja a vacsit, apánkkal együtt, aki meg akar bízni a mi kis településünk központi parkjának újratervezésével.

Barátnője által rázúdított információktól leblokkolt és szájtátva bámult rá.

- Most miért nézel így? Apu tudja, hogy a nagyvárosban is ezzel foglalkoztál, a bátyámról meg azért beszéltem, mert nos, a vak is látja rajta, mondjuk rajtad is, hogy rögtön felcsillant a szemed, engem nem versz át...

- Én...

- Jól van, jól van, tudom, hogy most még elgyászolod a selyemfiút a meg nem történt esküvővel együtt, csak vázoltam a lehetőséget.

A selyemfiúnál kipukkadt belőle a röhögés, nem bírta tovább, erre barátnője elnémult.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy a nagy vacsora előtt még lesz alkalmam hazamenni és kicsit, tudod, kipakolni, zuhanyozni, egyebek?

- Naná! Én is megyek, leszek a gardedámod. Gyere! - azzal meg is indult az aprócska épület felé.

- Várj! Egy perc! - szólt utána, gyorsan kibújt a cipőjéből és a fűzőjénél fogva rákötötte táskája fülére.

Amint kiértek az állomás épületéből, megállt, nagyot szippantott a levegőből, megmozgatta lábujjait és fennhangon közölte a világgal:

- Boldog vagyok, úgy hiányzott ez!

- Meghiszem azt - bólogatott frissen kinevezett gardedámja.

https://hu.pinterest.com/pin/457819118376474731/