Kezdjük azzal, hogy igen, megint olyasmihez nyúltam, amihez "nem kellene", mivel kizárt, hogy ilyen klasszikusnak számító szerzőket megfelelő módon tudjak tálalni, tehát senki ne számítson igazán szakmai és részletekbe menő elemzésre[1], ahhoz (is) kevés vagyok én. Az, hogy mégis elkövetem ezt a "merényletet", annak tudható be, egészen kisgyerekkorom óta szemezek ezekkel a könyvekkel. A szüleimnek volt egy pár könyve, de javarészt romantikus regények (anyámnak köszönhetően), amelyek nemigen érdekeltek és volt néhány másféle, köztük ezek is (természetesen más, jóval régebbi kiadásban). Persze nem olvastam őket mostanáig, csak tetszett gyerekként az író neve és a címek. (Gimiben ezt az időszakot elég gyorstalpalós módon dolgoztuk fel irodalomból, mindenki mástól olvasott el egy-egy könyvet és úgy ismerkedtünk meg röviden az adott íróval. Tegyük hozzá, nem bánom, sőt szerintem jobb is, ha már felnőttként találkozunk ezekkel a regényekkel.)

Mesedélután vége. Haladjunk!

Szóval, nincs menekvés; megvallom, ültem egy ideig a jegyzeteim felett, mire megleltem ezt a címet, ami mindhárom regényt összefogja, amelyek nagyon is összekapcsolódnak, és ha megjelenési sorrendben olvassuk őket, kézzelfoghatóan plasztikussá tesznek egy fejlődési vonalat, nem vitatva, hogy már az elsőként szereplő regény is nagyszerű.

Nincs menekvés a halál látványa elől - Búcsú a fegyverektől

Az amerikai Frederic Henry az olasz hadseregben szolgál önkéntesként az első világháborúban. Állomáshelyén, ahol az elején már-már furcsának tetsző nyugalomban élnek, hiába a harc köröttük, megismerkedik egy skót ápolónővel, Catherine-nel. Még mielőtt kapcsolatuk kibontakozhatna - ami számomra valahogy bizarr volt végig, de be tudom annak, hogy mégiscsak száz év telt el azóta -, emberünket a frontra küldik, ahol megindul a lehetetlenek sora.

Egy téglagyár közelében helyezik el őket, míg a támadásra és az elszállítandó sérültekre várnak; megnyugtatják őket, ezt a helyet nem fogják lőni, nem lesz bajuk, hogy aztán hamarosan holtan vagy komoly sérülésekkel végezzék. Itt elakad a sor, míg Henry néhány hónapot Milánóban tölt lábadozással és az őt követő Catherine-nel. Ám utána csak még kegyetlenebb példáit kapja a bármi lehetségesnek, hogy a lehetetlenek is megtörténnek. Ismét visszakerül a frontra, ahol azt mondják, támadnak az osztrákok, de közben szinte mindenki azt hajtogatja, nem fognak támadni. Amikor a támadás mégis bekövetkezik, ragaszkodnak hozzá, hogy nem vonulnak vissza, ki kell tartani, a vége mégis visszavonulás lesz, ráadásképp egy gyalázatos, rengeteg áldozatot követelő visszavonulás, köszönhetően az összezsúfolt tömegnek és a nem megfelelő utaknak. Ezt ugyan ők megússzák, de elvesztik a kocsikat, gyalog folytatják, az úton lőni kezdenek rájuk, egyiküket meg is ölik, ráadásul rémült, eszüket vesztett olaszok, egyikük elmenekül inkább. Henry magára marad, mikor elérik az ellenőrzési pontot, ahol a tábori csendőrök kiválogatják a tiszteket és egyesével kihallgatják, halálra ítélik és megölik őket, rá is ez a sors várna, ám sikerül elmenekülnie.

Ezután kalandos úton, de eljut Milánóba, majd egy északi kisvárosba, ahol rálel Catherine-re, végül vele együtt Svájcba szökik, ahol látszólag idilli napokat töltenek együtt, várva közös gyermeküket, de közben végig ott érezni a feszültséget: el akarnak bújni, nem akar a háborúról olvasni... Bár a háborút már maga mögött hagyta s vele a sok halált maga körül, Henry nemsokára megtapasztalja, az egyetlen módja, hogy elkerülje a halál látványát, az lenne, ha ő halt volna meg.

A háborúból talán elmenekülhetsz, talán sosem éljük át, de a gyász, a halállal való szembesülés és a kiszolgáltatottság elől senki nem menekülhet. Előbb-utóbb mind elveszítünk valakit (és ezzel együtt önnön halandóságunkkal is szembesülünk), sokan leszünk tanúi annak, hogy "csak úgy ölik meg, minden ok nélkül", nem kell ehhez háború sújtotta területen élni, elég egy baleset, egy támadás, családon belüli erőszak végkimenetele, végül is milyen halálra mondhatjuk, hogy nem értelmetlen (vagy legalábbis nem érezzük annak)? Ha jól sejtem, azzal is igen sokan találkozunk életünkben, amit Henry egy egyszerű tűzre rakott fadarabban bujkáló hangyákban lát meg, ez a látvány, ez a momentum jut eszébe ott a végén a kórházban: a végtelen kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, akkor ott ő a hangya, melynek nincs menekvés, ami semmit nem tehet. A hangyák egyetlen esélye, ő mint felsőbb hatalom lett volna, ha kirakja azt a fát a tűzből, de ő csak kiöntötte poharából a vizet rá, még csak nem is azért, hogy segítsen, azt akarta, hogy üres legyen a pohár.

Ezek a témák: a halál, a veszteség, a nálunk nagyobb hatalom, a másik két regényben is helyet kapnak, igaz, mindig kicsit másként, mégis olyan érzésem van, mintha mindig újraírná ezekhez a témákhoz való viszonyát.

Nincs menekvés a feladat és a halál elől - Akiért a harang szól

Időrendben is a második regény szinte megszólalásig hasonlít az elsőre (persze, ez így azért túlzás). Főhősünk, Robert Jordan, megint csak amerikai és önkéntes egy háborúban, a spanyol polgárháborúban, ám ő már nem azért harcol, mert éppen ott tartózkodott a háború kitörésének idején. Azért ment oda, hogy harcoljon, hogy elvégezze a rá kiszabott feladatokat, mert hisz a forradalomban, hisz abban, amiért harcol, ez lesz számára a felsőbb hatalom, aminek önként veti alá magát. Teszi mindezt dacára annak, hogy társaitól (akik spanyol gazdák, akikkel az ellenséges vonalak mögött kell megadott időben egy hidat felrobbantania) megismeri a forradalom igazi, véres, kegyetlen arcát; hogy látta a vezető tisztek valódi arcát, ismeri hozzáállásuk, mely merőben különbözik az ő hitétől; hogy a társaitól kapott rossz ómenek, egyikük (Pablo) csiki-csuki játéka (hol mellettük áll, hol nem, elszökik és visszajön) és az idő elteltével megszerzett információk, lezajló események is mind-mind azt mutatják: ez egy tánc a szakadék fölött kifeszített kötélen, mely - semmi kétség - el fog szakadni.

Aztán ez a pillanat mégsem akkor érkezik el, amikor számít rá, előbb végignézi két társa halálát is, de ő maga megússza a hídrobbantást, még lehetősége van elmenekülni, még esélyt kap, hogy újra lássa frissen megismert szerelmét és búcsút intsen neki, mert a vég mégiscsak utoléri, lecsap rá, ott hagyja kiszolgáltatottan (törött lábbal)...

A szerelem itt is megjelenik, de teljesen más, nem elbújás, nem lehetőség a menekülésre, nem idilli, sokkal inkább olyan, mint egy utolsó jó nagy korty levegő, mielőtt az ember a tengerbe fullad, az élet jelentősége a halál árnyékában, még ez a szerelem is feszültséggel teli. Ahogy az egész regény is az, holott az elsőhöz hasonlóan ez is javarészt nem a fronton játszódik, itt is egy "csendes", a bennünk élő háború képétől merőben eltérő környezetben időzünk, itt azonban ez a csend végig vibrál a feszültségtől. Szó szerint végig, ugyanis még a záró kép is egy kimerevített pillanat, amikor eldőlne, Robert Jordan utolsó tette vajon háborút megjárt nagyapjához vagy öngyilkos apjához teszi hasonlóvá?

Nincs menekvés a küzdelem, a szenvedés, a nálunk nagyobb hatalom elől - Az öreg halász és a tenger

Amennyire hasonlít az első két regény, ez annyira tér el tőlük, legalábbis első pillantásra. Közel s távol sehol háború, sehol a szerelem, még a főszerepek is átfordulnak az Akiért a harang szól-hoz képest, itt nem a fiatal ember a központ, hanem az öreg Santiago, aki több dologban hasonlít a Robert Jordant segítő Anselmóra.

Mindkét idős férfit erős kötelességtudat jellemzi: Santiago aludhatna is a csónakban, míg kapásra vár, de becsületesen kell halásznia, ezért nem teszi, Anselmo a hirtelen jött hidegben és hóesésben vár őrhelyén Robert Jordanre, nem indul el, hiába gondolkodik rajta. Ugyanígy mindketten igyekszenek különféle módokon elleplezni sebezhetőségüket, gyengeségeiket, felülkerekedni rajtuk: Anselmo esetében ez a bűntudata és félelme egy élet kioltása miatt, de tudja, hogy szükséges, ezért nyugodtan, határozottan beszél róla és megteszi, Santiago pedig (hogy most csak egy dolgot említsek) hazugsággal leplezi, hogy valójában nincs étele, már rég nincs meg a vetőháló, a fiú persze tudja az igazat s szó nélkül segít neki, ahol tud; szó nélkül, talán azért is, hogy megőrizze az egyébként magányos, kiszolgáltatott öreg méltóságát.

Santiago már nem több mint egy öreg ember, lehet, hogy egykor halász volt, hogy ő tanította a fiút, az ő társa volt, de mára már csak kudarcként tekintenek rá a faluban, 84 napja nem fogott semmit, egyedül van, a fiú nélkül nincs semmije, viszont már ő sem dolgozik vele. Mindennek ellenére mégis újra kimegy horgászni[2], méghozzá jó messzire. Egy nagy hal ráharap horgára és jó sokáig vontatja, mígnem a harmadik nap, hosszas küzdelem után Santiago megöli, ám mire hazaér, a halból semmi sem marad a csontjain kívül a sorozatos cápatámadások miatt.

Nincs szó háborúról, a halál nem embereké, látványa nem megterhelő, ez egy látszólag hétköznapi küzdelem az élelemért és mégsem, ennél többről van szó. Valamiről, ami szintúgy szükséges az élethez, ám nem olyan "könnyen" megszerezhető, mint az étel, megbecsülésről, önbecsülésről: "meg akarom mutatni neki, hogy mire képes, s hogy mennyit tud elviselni az ember". A kitartásról, ami akkor is hajtja, amikor már egyáltalán nincs fegyvere a cápák ellen, mégis küzd velük, üti őket. A kitartásról, amivel elviseljük a szenvedést, a magányt, hogy bár ott lenne a fiú, de nincs. Arról, hogy még ha vereséggel is zárul, a küzdés, a kitartás megmutatja, van még bennünk élet, még nem kell leírni magunk, még lehetnek vágyaink. Lásd: "Oroszlánokról álmodott az öreg." Azokról, melyek ifjúságához kapcsolódnak.

Ez a küzdelem csak így, ebben a leírásban tűnik felemelőnek, valójában éppoly feszült és valahol reménytelen, mint Robert Jordan küldetése és van annyira súlyos teher, annyira szomorú, mint Henry sorsa, hiszen a már említett vég, az álom, a vágyak, értelmezhetőek úgy is: csak ez maradt és ezzel élünk tovább, ennyivel folytatjuk a mindennapi küzdelmet. Mondhatni Santiago történetében összehozza, összevegyíti a másik kettőt, ezért is érzem, látom én a fejlődést a három regényen végigvonulni.

Ez a fejlődés, vagy inkább mondjunk változást, abban mutatkozik meg, ahogy a főszereplőnk a rá mért kihíváshoz áll, ahogy a küzdésről, sorsról, felsőbb hatalomról gondolkodik, azzal interakcióba lépve reagál rá. Henry mintegy véletlenül csöppen a háborúba, nem különösebben elhivatott, csak éppen ott volt, s bár ne lett volna, abszolút negatív, nem akarta ezt igazán, menekül, de hiába, összetörik. Robert Jordan már elhivatott, ő maga választotta meg ezt, az első lépés az övé, ahogy az utolsó is, a kettő közt pedig sodródik, rá bízza magát az őt vezérlő "sorsra, hatalomra", annak ellenére, hogy elmenekülhetne, többször megtehetné, minimum megkísérelhetné. Santiago a legérdekesebb (talán a legőrültebb, nézőpont kérdése): az ő történetében nincs szerelem, az egyetlen nőneműként a tenger jelenik meg, a sorsát uraló felsőbb hatalom, ami "nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad meg". Santiago épp azért emlegeti nőneműként a tengert, mert "aki szereti, így hívja". Amor fati, juthat róla eszünkbe, mégsem igaz teljesen, hiszen ha a tengert szereti is, megküzd teremtményeivel, mígnem teljes vereséget szenved, s csak a küzdelem emlékét viszi haza. Tisztában van kiszolgáltatottságával, elfogadja, hogy van nála nagyobb hatalom, viszont nem törődik bele ellenállás nélkül.

Végezetül, ha másnak nehéz ezt fejlődésnek tekinteni, nem csodálkozom, egyrészt ez egyéni világlátás kérdése is, ki hogyan áll mindehhez, másrészt ha az eredmény felől, a "sors/felsőbb hatalom" felől nézzük, nos, az nem szívderítő, végül is, egyikük élete sem egy siker sztori, egyikük sem arat győzelmet, egyikük számára sincs menekvés, a különbség, hogy ezt miként fogadják, miként reagálnak rá. Nem az a kérdés, veszítenek-e, hanem az, hogy ebben megtörnek-e (Henry), vagy még azért megteszik azt az utolsó dolgot, amire lehetőségük kínálkozik (Robert Jordan), esetleg újra nekiveselkednek (Santiago, jóllehet ebben se lehetünk biztosak, terveik a fiúval talán inkább olyan hamis képek, melyek leplezni kívánják a méltatlan igazságot, hogy többé nem akar küzdeni).

Hemingway, Búcsú a fegyverektől, 21. Század kiadó, Bp., 2020.

Hemingway, Akiért a harang szól, 21. Század kiadó, Bp., 2020.

Hemingway, Az öreg halász és a tenger, 21. Század kiadó, Bp., 2020.

[1] Tényleg ne tegyétek! Több mint valószínű, hogy teljesen mást látok meg benne, másképp fogadom be, mint az "előírt".

[2] Nem értek hozzá, de azt mondják, Santiago nem halászik, hanem horgászik a regényben.