Szóval itt ez a kép, és a feladatom: írjak róla valamit, valamit, amit felidéz bennem...

Igen, elég gáz! Nem mintha ezt én találtam volna ki, ki az az agyament, aki ilyet magától megfogalmaz és végrehajt? Mivel rohadt sok ember él ezen a világon, biztos van olyan, de én nem vagyok az. Csak éppen bizonyos előzmények után elcitáltak dilidokihoz, akivel együtt kellene működnöm.

Még viccnek is rossz! Ez csak színjáték!

A forgatókönyv egyszerű: anyám előadja a nyilvánosságnak az aggódó mintaszülőt, ennek részeként elvisz a saját ismerőséhez, én meg beszéljek vele őszintén és higgyem el, betartja a titoktartást, egy kiskorú esetében, akinek az anyja imád irányítani és eddig is mindent megtett, hogy semmi se derüljön ki. Meg aztán egyszer ezt már eljátszottuk, igaz, nem pont ilyen felállásban, akkor őszinte voltam, és mire mentem vele? Nagy büdös semmire! A gyámügyes kijött, megállapította, hogy nincs itt semmi gond, csak szegények vagyunk, mint sokan mások. Igazán érdekelne, hogy valóban azt hiszik, majd előttük fognak velem bármit tenni?

Lényegtelen, még egy pár alkalom a pszichonéninél és vége, lefutottuk a kötelező köröket, a doki boldog lesz, hisz én nem is akartam megölni magam, és különben sem csinálok ilyet többet (ezt ő már előre eldöntötte), anyám meg megnyugodhat, a glóriája még mindig ott fényeskedik feje felett. Én pedig újabb bizonyítékát raktározom el a tényeknek: a felnőttek egymást védik és meglepően idióták tudnak lenni. Mint amikor elhiszik, hogy valaki azért lett öngyilkos, mert látott valami ostoba kihívást a neten, ezzel együtt elhiszik, hogy a szülők aztán mit se tudtak semmiről... Bullshit! Elárulom, két dolog miatt lesz valaki öngyilkos: a család vagy a kortársak bántalmazása, nem egyszer a kettő együtt. De nem kell rám figyelni, elvégre én csak egy dühös és zavart (ez a szofisztikált kifejezés az őrültre) tinédzser vagyok. Amúgy meg ja, az én kis kinyilatkoztatásom is totál sarkosra sikerült, nem csak ezért lesz valaki öngyilkos (bár a korombeliekre nem jellemző, hogy adósságok, válás, munka elvesztése, netán a kilátástalan jövő miatt tegyenek ilyet, igaz, utóbbi a mi generációnknak már nem kérdés/lehetőség, hanem tény), nem is ez volt a lényeg, mármint hogy megmondjam ebben a tutit, azt akartam kihozni, hogy ne higgyünk már el minden ostobaságot!

Szóval a kép... Rákerestem neten, igazából ötletem se volt, csak az járt a fejemben, hogy ez mi egyáltalán, azon kívül, hogy én mennyire gyűlölöm ezeket az életidegen, zsúfolt beton-, acél-, üvegdzsungeleket, legalább annyira, mint az álszenteket. Plusz tetszik a srác haja, vagyis szerintem az egy fiú, de lehet már ez a feltételezés sem elég pc. Nincs nekem nagy bajom a pc-vel, csak hát annyi köze van az élethez, mint ezeknek a csodás városoknak, egy sajátos buborék... Elkalandoztam.

Amúgy hamar meg is lett, már a kép. The fear of Falling... Volt alatta pár komment, amint elolvastam, rögtön arra gondoltam, ezek is pszichopáciensek, mind ugyanazt taglalta, mi történik a csávókámmal: nem is esik le, mert olyan ügyes vagy nem t'om, avagy leesik, zuhan egy ideig, aztán különféle képessége miatt csak lebeg, netán lassan leereszkedik, valójában csak azért van ott, hogy előhívja, gyakorolja képességét... és nem azért, hogy szétcsattanjon az aszfalton, betonon, esetleg valami balszerencsés flótás autóján. Ezzel nem sokra jutottam, már azon túl, hogy akkor most itt a zuhanás meg a félelem a lényeg, és nyilván ebből majd valamit megállapít... Nem, fingom sincs mire jó ez...

A félelem részét nem értem, nem passzol a zuhanáshoz, a kommentek alapján másnak se, vagyis hát azt hiszem, az ő megoldásuk mégiscsak azt igazolja, hogy félnek, ezért a csodás lebegés... Ha mindenképp asszociáció, az egyik visszatérő álmom ugrik be róla, viszont ott éppen attól félek, hogy nem fogok zuhanni és nem is egy magas helyen vagyok, hanem egy wc fülkében vagy pincében egy lyuk előtt, ami nem túl nagy, max akkora, amit egy kisebb termetű kutya ás ki sebtében. Nem tudom, miért pont ezeken a helyeken vagyok, valami elől menekülök és tudom, ott meg fog találni, nincs sok időm, el kell tűnnöm. Annak pedig egyetlen módja van: ugrani, bele a wc csészébe vagy a kutya ásta lyukba, ha jól megy, zuhanok és egy teljesen más helyen lyukadok ki. Csakhogy nem mindig sikerül, ezért félek, nagyon félek, holott az csak ront a helyzeten, mert tudom, nem értem miképp, csakúgy érzem, ahhoz, hogy sikerüljön, nem szabad befeszülnöm, gondolkodnom, hanem hinnem kell, annyira, hogy a hit bizonyossággá legyen: ugrom és az anyag megszűnik, átjáróvá lesz, menekülési úttá.

Ennyi hát, se füle, se farka, cserébe borzasztó nevetséges, de csak jó lesz, az agykurkászok úgyis imádják az álmokat, talán mert hasonlóak - lefoglalják az embert, viszont semmi változást nem okoznak a valóságban, ha korrekt akarok lenni, én is kimerülök ennyiben, bár könnyen lehet még arra se futja, hogy elszórakoztassak valakit.

(Apró kiegészítés: mint látszik is, ez egy fiktív kamasz lány napló bejegyzése, úgyhogy ekként álljunk hozzá, köszönöm.)

https://hu.pinterest.com/pin/457819118375391194/