Előre kell bocsátanom, a címadás kicsit sarkos, elnagyolt lett, nem csupán félelemről és hatalomról van szó, de remélhetőleg ez a későbbiekben világossá válik számotokra (és bocsánatos bűn marad a kissé hatásvadász címem).

Vágjunk is bele, elsőként Ray Bradbury regényével!

Jim Nightshade és Will Halloway két tizennégy éves fiú, szomszédok, barátok és igen elevenek. Egy őszi délutánon házuk előtt összefutnak egy fura villámhárító ügynökkel, aki ingyen ad nekik egyet termékéből, mivel vihar jön s Jim házába villám fog csapni. Az éjjel azonban se villámok, se szél, se egy árva esőcsepp nem érkezik, csak egy vonat, vele egy cirkusz, melynek közeledtét egy érdekes orgonajáték jelzi hajnal háromkor. A világot felfedező, kalandozó fiúkat - különösen a merészebb, óvatlanabb Jimet - természetesen vonzza ez az újdonság, az újabb, kissé kísérteties élmény. Ám nemsokára kiderül, a kísérteties jelző meglehetősen enyhe kifejezés a rémálomra és veszélyre, mely a cirkuszban vár rájuk, sőt üldözőbe veszi őket. Ráébredünk, Will-lel egyetemben, a vihar, melynek érkezésére figyelmeztették őket, nem természeti jelenség, bár az emberi természethez tartozik és forrása: a cirkusz. Ráadásképp Jim eltávolította a villámhárítót, a cirkusz s annak középpontja: az embert átváltoztató, megfiatalító vagy épp öregítő körhinta, amely lényegében örök életet kínál, ellenállhatatlanul vonzza, csillapíthatatlan vágyat ébreszt benne.

Csakhogy a körhinta csábító ígérete, sőt az egész cirkusz mögött sötét igazság lapul. Will azonban csupán sejti ezt, s a két fiú egyébként is kevés e harchoz, a két felnőtt közül pedig, akiket részletesebben megismerünk a történetben, a tanárnő maga is áldozatul esik, így marad egyetlen mentsváruk a könyvtár gondnokaként dolgozó Charles Halloway, Will édesapja. Ő az, aki lerántja a leplet erről a sötét üzletről, aki segít a fiúknak megküzdeni vele s elpusztítani motorját, a varázslatos körhintát.

A sötét üzlet nem túl bonyolult, a cirkusz egyéb részei szolgáltatják a rémisztést és/vagy vágygerjesztést, pl. a Tükörlabirintus, mely a tanárnőben és Charlesban az öregedéssel, a halállal szembeni félelmet, az új, hosszabb, más, fiatal élet iránti vágyat szítja fel, amire aztán a körhinta megoldást kínál. (Jim esetében talán egyáltalán nem is beszélhetünk félelemről, őt a türelmetlenség, az izgalom, a sürgető vágy vezérli, hogy minél hamarabb felnőjön.) Utóbbi viszont nem több egy szép csalinál, miután Miss Fooley megkapja, amit akart, nem marad más csak a magány, a megbánás. Ahogy Charles mondja: "ha egyik alakban nyomorult [...] vagy, akkor a másikban is az leszel. A méretváltás nem jár együtt agyváltással." Vegyük hozzá: és a környezeted, a közösséged sem változik, ellenben már nem tudsz a része lenni. Ezen túlmenően a bepalizott, nem egyszer torzult nyomorult aztán a cirkusz foglya lesz, egyike a szörnyszülötteknek, akik bűneikkel, megbánásaikkal táplálják a cirkuszt s tulajdonosaikat.

Ez az üzlet továbbá félelmetes, mert nem végérvényesen elpusztítható, ha a jelenlegi tulajdonosok meghaltak is, ha a szörnyszülöttek szétszéledtek is, majd jönnek mások, sőt "talán már itt is vannak". Nincs vége, el kell pusztítani a körhintát is, mert ők is lehetnek azok, ha egyszer engednének, mindig visszajárnának, ajánlanák másoknak, "végül te magad válnál a körhinta tulajdonosává, a szörnyszülöttek gazdájává."

Attól még félelmetesebb, s borzasztóbb ez a történet, hogy a "mesés", kicsit természetfeletti mázat lehántva túlságosan is valóságos, a világ tele ilyen cirkuszokkal, kisebb-nagyobb, ilyen vagy olyan formát öltve, de a lényegük nagyon hasonló, hatni a félelemre, vágyra, generálni azokat, ezeken csámcsogni, netán valamiféle "csodát" kínálni eltüntetésükre, kielégítésükre, miközben valójában semmit nem adnak, csak elvesznek tőled. Holott az egyetlen megoldás, ha te magad nézel szembe félelmekkel, vágyakkal, számot vetsz (valóban kell félnem, tehetek valamit érdemben az ellen, amitől félek, tényleg szükségem, hogy e vágy teljesüljön, megvalósítható?), és leginkább nem adsz nekik hatalmat, pláne nem akkor, ha a felsorolt kérdésekre nemleges választ adtál.

Ha már hatalom, akkor lássuk a másik felét: a hatalom félelmét!

A 12 éves Gwendy Peterson éppen némi elégedettséggel nyugtázza napi edzése végén, már elég sokat fogyott, így egész közel került az áhított cél, hogy a gimnáziumot már ne "Michelin babaként" kezdje, amikor egy idegen férfi, egy bizonyos Mr. Farris magához inti, elbeszélgetnek, majd a lányra bíz egy bizonyos varázsdobozt. A doboz apró csoki figurákat, értékes érméket ad időnként, valamint található rajta néhány gomb, egy-egy minden kontinensnek, illetőleg egy fekete és egy vörös, előbbi valami apokaliptikus csúnyaságot indít el, s ezt a lány sosem használja, míg utóbbi állítólag bármire jó. A doboz 10 évig van Gwendynél, eztán Mr. Farris visszaveszi; a történet legnagyobb része erről az évtizedről szól, ami alatt a lány mindösszesen három alkalommal használja a mindenre jó vörös gombot.

Gondolom, mostanra sejtitek, e történet hatalomról és felelősségről szól, méghozzá az egyszerű egyén szintjén, egy olyan emberén, aki mentes a közösségi, társadalmi hatalomtól. Hisz Gwendy csupán egy cseperedő diáklány, aki ráadásképp nem beszélhet a dobozról másnak, el kell rejtenie, hogy más ne találja meg. Valójában maga sem tudja pontosan, miféle erővel is bír e tárgy, hogy meddig terjed hatalma, ahogy az is folyamatosan változott és változik, mit gondolunk arról, miben s meddig nyilvánul meg az egyén hatalma s meddig terjed felelőssége, mi áll rajtunk s mi nem.

Hogy erre fókuszálhassak, a három alkalomról fogok írni, illetve a végén egy kulcsfontosságú momentumról.

A három alkalom teljesen különböző és jól reprezentálja a különféle szinteket. Az első egy globális történet, a lány kíváncsiságból, hogy tisztában legyen a doboz hatalmával, igyekszik elképzelni egy messzi, néptelen helyet egy másik kontinensen, ahol történik majd valami, lenyomja a gombokat s várja a hatást. Másnap reggel szörnyű hírrel szembesül, azon a helyen egy szekta tagjai tömeges öngyilkosságot követtek el. Másodjára helyben okoz változást, miután egykori barátnője, akivel megromlott viszonyuk, eltávolodtak, öngyilkos lesz, Gwendy a piros gomb segítségével leomlasztja az Öngyilkosok Lépcsőjét, ahol már többen is véget vetettek életüknek. A harmadik esemény abszolút személyes és ösztönös, a harag, a fájdalom s legelsősorban a túlélés vezérli, amikor a dobozt arra használja, hogy megölje és eltüntesse a srácot, aki betört hozzájuk, megölte szerelmét s arra készül, hogy a lányt megerőszakolja s akár meg is ölje.

Gwendy éppen olyan, ahogy azt a mai trend elvárja, mindenért magát teszi felelőssé: a tömeges öngyilkosságért, a barátnője öngyilkosságáért és a szerelme haláláért is. Úgy véli, minden azért van, mert a dobozzal ekkora hatalmat kapott. Röviden szólva: kontrollmániás és ha őszinték akarunk lenni, mindenhatónak hiszi magát, bár nem azért, mert ennyire rossz szándékú, gonosz, egoista lenne. Ezt támasztja alá a már pedzegetett momentum is. Valamikor a középiskola vége felé, amikor már régóta nem használja a dobozt, még a csokikért vagy érméért sem - a csokikat eleinte étvágya féken tartására használta, az érméket pedig a főiskolára tette félre -, ráébred: hízott 3 kilót, lett egy négyese és a futásban sem hozta tökéletes formáját. Elsőre berohan a dobozhoz és azonnal kivesz egy csokit, ám végül azt lehúzza a vécén, mert rájön, nincs is igazán szüksége rá, nem történt semmi tragédia. Ennek ellenére később mégis a szekrényében ébred fel, a dobozt szorongatja.

Térjünk vissza oda, hogy valóban Gwendy volt a felelős, neki adatott ekkora hatalom? Nos, a dobozt visszakérő Mr. Farris úgy látja, ez nem így van. Talán a szerelme túlélte volna, ha nincs vele, de ez sem a lányon állt. Nem Gwendy gyakorolt akkora hatást egy elzárt közösségben, hogy mindőjüket életük eldobására bírja; ha jól figyeltünk, ő csupán valaminek a történtét várja, amikor ezen gondolkodik, olyasmire számít, mint egy kisebb földrengés, vagy ilyesmi. Nem is olyan egyszerű ám egy másik emberre ilyen horderejű hatást gyakorolni. Gwendy barátnője annak idején maga is tevékeny részese volt összezördülésüknek, pláne ezután a békülés dacára is megtörténő eltávolodásnak, ráadásul - ahogy Farris mondja - voltak gondjai, olyanok, amelyeknek hatását Gwendy akkor se biztos, hogy ellensúlyozta volna, ha kapcsolatban maradnak.

Zárásképp, ezúttal a furcsa varázsdobozt, amivel nyilvánvalóan nem rendelkezünk, félretéve, azt mondanám: Amiképp régebbi korok bevett nézete, miszerint minden valami külső, tőlünk független létező/lény kezében van, legyen az valamely istenség, netán a sors, hibás, szükségszerűen téves, úgy az az elv is meglehetősen romboló, egészségtelen (és nagyképű), ha úgy véljük, minden rajtunk és csakis rajtunk múlik, hogy mindenhez van hatalmunk, egyszersmind ezáltal felelősségünk. Ettől függetlenül sosem árt óvatosan eljárni, és ahol - kinek, kinek helyzete, személye stb. szerint - rajtunk van a hatalom, a felelősség súlya, ott bizony cipelni.

Ray Bradbury, Gonosz lélek közeleg, Európa könyvkiadó, Bp., 2021.

Stephen King - Richard Chizmar, Gwendy és a varázsdoboz, Európa könyvkiadó, Bp., 2021.