Az előző rész végén: Lassan tisztul ki köröttük a táj. Minden csupa szürke és fehér és furcsán fényes. Szőrös, szöszös, ezüst pókhálók csápjai lengedeznek a hófehér törzsű, ragyogó ágú fákról, melyek az égig nyúlnak s csak felmérhetetlen messzeségben terül szét kéken derengő lombkoronájuk, ezek…

Ki sem kell nyitnom szemem, tudom, hogy visszatértem Hitoriba. Nem is akarom, még élvezem a hideg szél felszabadító érintését bőrömön. Lassan engedek a késztetésnek, mely kevésbé tűri önként vállalt vakságomat. Tejfehér ég alatt, melyet szürke felhőpamacsok tarkítanak, hófödte hegyek sipkái vesznek…