Az előző rész végén: Lassan tisztul ki köröttük a táj. Minden csupa szürke és fehér és furcsán fényes. Szőrös, szöszös, ezüst pókhálók csápjai lengedeznek a hófehér törzsű, ragyogó ágú fákról, melyek az égig nyúlnak s csak felmérhetetlen messzeségben terül szét kéken derengő lombkoronájuk, ezek alkotják a mennyezetet. A talaj, mint a szűz papírlap, rajta néhány vonás egy lusta művésztől.

Magukhoz se térnek, lábuk alatt felizzik a föld, fénye teljesen elvakítja őket. Újra kezdődik a rengés, repedések futnak szét a talajon, elválasztják őket. Hullámzik az eddig szilárdnak vélt föld és egy-egy nagyobb hullám elsodorja kicsiny szigeteiket egymástól. Hirtelen feltámadó szél vág arcukba, apró, ezüst és fehér pamacsokat dobál, melyek beleragadnak hajukba, rátelepednek szempillájukra, egyet-egyet be is szippantanak.

Yume próbál szilárd pontot keresni, ám ez korántsem olyan egyszerű. A sodrás és a szél miatt sokadjára is képtelen elkapni egy fatörzset. Ezért úgy dönt, kockáztat, és a lelógó indákra figyel. Már éppen elérné az egyiket, amikor valaki leveszi lábáról, szó szerint.

− Megvesztél? – förmed rá Kiyorura.

− Szívesen – feleli a férfi.

Yume gyilkos tekintete nem szegi kedvét, felsegíti és hozzáfűzi:

− Csak nem akartalak magadra hagyni.

A lány szívesen felhozná, ezzel aztán rég elkésett. Közben pedig az is idegesíti, miért foglalkozik most ezzel? Miért van az, hogy mióta Kiyoru újra belépett az életébe, ő képtelen kezelni egymásnak ellentmondó érzéseit? A még most is benne lobogó szerelmet, melyet mégis lefojt a bizonytalanság takarója. Miért van benne ez a masszív ellenállás, ami nem engedi, hogy újra átadja magát a férfinek? Miért vonzza és taszítja egyszerre Kiyoru?

Hana egykedvűen tűri az utazást, vigye ez a hullámzó föld, ahová akarja. Elvégre egész életét így éli, sodródik, nem áll ellen, ritkán rázza fel bármi is ernyedtségéből. Most azonban furdalja a kíváncsiság, a nemrég még nyomokban sem józan Kaiga hogy lett egyszeriben ilyen élénk? A részeg imbolygás legkisebb jele nélkül, feszülten készül az ugrásra. Elrugaszkodik, majd Yume és Kiyoru kis szigete helyett egy másik üresen találja magát. Mire újra felkészül, az egyre lejjebb ereszkedő felhő eltakarja előle a célt.

Az eltévedt felhő sűrűjébe veti magát Ame is, aki észreveszi, hogy az őt üldöző Kaze már sarkában van. A fiú vagy szörnyen ostoba, vagy tökéletesen tud hazudni magának, végeredményben egy és ugyanaz, tényként könyveli el, hogy a lány egész biztosan csak nem látta. A szánalom, ami átjárja szellemvalóm, nem csupán neki szól, de egykori önmagamnak is, a buta kislánynak, aki minden alkalommal rámosolygott a környékbeli fiúra, arra a fiúra, aki aztán szó nélkül végignézte, ahogy a haverja megerőszakolja. Csak szeretetre vágyunk és pofont kapunk helyette, amelynek nyoma egy életen át elkísér. Talán Kaze kevesebbel is megússza, de Amét elnézve, kétlem a boldog befejezést.

Hito nem érti a fiút, mit eszik ő a húgán? Zsörtölő gondolataiból talpalatnyi szilárd földjének vészes billenése rántja vissza. Yoi próbál esetlenül felállni, Hito rögvest ott terem, hogy segítsen. Yumén kívül Yoi az egyetlen, akit kedvel. Csendes, de erős, sugárzik róla, hogy sokat küzdött és sokat is vesztett, mégsem adta fel. Csak én tudom, a nő számára ez inkább egy álarc, sőt egy bőr, mely hozzánőtt az évek során, azonban alatta most nagyon szenved, össze−összerándítja a gyász fájdalma, rágja a belé kúszó balsejtelem.

Kiyoru úgy várja, hogy Yume ajkáról legördüljön akárcsak egyetlen szó is, mint szomjazó az első cseppeket a felette tornyosuló fellegekből. A lány azonban hallgat, akár az erdő köröttük.

A furcsa felhő lassan elszivárog a talaj repedéseibe és összezárja őket. Hamarosan újra szilárdan állnak, csak épp fogalmuk sincs, hol és a többieknek sem látják nyomát.

Yume némi habozás után megvonja vállát.

− Végül is mindegy, csak valahol jussunk ki ebből az átkozott völgyből, ráérünk utána megkeresni egymást.

− Persze, kivéve, ha ugyanott lukadunk ki, ahonnan indultunk – veti ellen Kiyoru.

A lány felmorran.

− Ez a veszély csak téged fenyeget.

A férfi értetlenkedve fogadja Yume célzását.

− Ne tettesd a hülyét! – figyelmezteti a lány. – Tudom, hogy még mindig a menekülést fontolgatod.

− Tudod, de nem akarod megérteni – feleli bosszúsan Kiyoru.

− Értem én, szeretnél egy boldog befejezést, de ez nem így működik.

− Nem, nem érted, ez igenis így megy. Szeretlek és veled akarok élni, nem meghalni olyasmiért, amin úgysem változtathatunk.

A férfi utóbbi szavai megállásra késztetik Yumét. Dühösen megpördül tengelye körül, ám csupán Kiyoru hűlt helyével szembesül. A döbbenettől benne akad a szó. Hiába forog újra meg újra körbe a tájat fürkészve, úgy fest, a férfi tényleg felszívódott.

Kiyoru azonban nem önszántából vált köddé, hirtelen elsötétült előtte a világ, mindössze alig egy-két másodpercre, mégis mikor újra visszanyeri szeme világát, ezüstös pókháló fonalaiból készült fal előtt találja magát. Mint amikor a gitár húrja elpattan, olyan hangok sora követi egymást, mígnem kitárul előtte egy kapu. Kiyoru bizonytalanságán a feltámadó szélvihar segít, egy pillanat alatt kipaterolja a szabadba, ahol Hikari és a többi Tenshito alakja magasodik fölé.

Hana éppen egy ezüst mezőn vág keresztül, már az első fák alatt jár, amikor megpillantja Kaigát. Egy kísérteties lénnyel sétálgat, fémes szürke alakja ruhátlan nőt formáz, s olyan, mintha folyékony lenne. Nem hallani, mit beszélnek, ám Kaiga torz vigyorától még őt is kirázza a hideg. A lény meghajol s távozik, az eddig ki tudja, merre bujkáló szél most elősüvít Hana mögül s vele tart. Léptei nyomán felcsendülnek az egymáshoz érő, ezüst fűszálak. A lány összerezzen, Kaiga észreveszi és felé indul.

Nem tudom, kinél van a távirányító, de kezd idegesíteni ez az állandó kapcsolgatás. Ahelyett, hogy meg tudnám, mi történik Hanával, már egy másik helyen találom magam. Itt a fák kisebbek, törzsük vékonyabb és sűrűn követik egymást. Hirtelen jelenik meg mellettem Kaze, a frászt hozza rám, ahogy kétségbeesetten elkiáltja magát: Ame!

A papnő, aki valamivel előrébb jár, pillantásra sem méltatja. A fiú utána ered, de mire elérné, a köd újból leereszkedik. Kaze kinyújtott keze a semmit markolja meg. Mellbe vágja a hiábavalóság érzése és térdre kényszeríti. Egyetlen kívánsága maradt, bárhonnan is jön ez a köd, bárhová is tart, csak kebelezze be és vigye magával. Kérése meghallgattatik, valóban elnyeli a köd.

A felé futó Yoit is körülfonja piszkos fehér csápjaival, majd vissza is húzódik. A nő egy ember körvonalait veszi ki, ahogy a köd egyre foszladozik. Satsuyára ismer benne. A férfi alakja furcsán vibrál. Odasétál mozdulatlanul álló feleségéhez és gyengéden letörli arcán lefelé futó könnyeit, majd homlokon csókolja.

− Sajnálom – mondja halkan, aztán teste széttöredezik, darabkáit a szél veszi szárnyára.

Yoi némán folytatja útját. Szíve nehéz, de minél nehezebb, ő annál elszántabban tör előre. Képtelen feladni, mindig ezt csinálta.

Egy kicsi sziget hercegnőjeként született meg. Mivel egyetlen gyermek volt, férje lett volna a trónörökös, akit már előre kiválasztottak számára. Nem, a fiúval semmi baj nem volt, azt kivéve, hogy a tizenhat éves lány másba szeretett bele. Szerelmének azonban sem rangja, sem vagyona, így kapcsolatuk halálra volt ítélve, akárcsak ő maga, miután fény derült a dologra. Yoi nem tudta megakadályozni a fiú halálát, ám amikor rájött, születendő gyermekének is ezt a sorsot szánják, megszökött. Ebben vőlegénye volt segítségére, aki maga is elhagyni készült a szigetet.

Alig tizennyolc évesen, nyolc hónapos terhesen kellett új életet kezdenie Hitori birodalomban, amelyről tudta, apja nem merné megkockáztatni vele a konfrontációt. Évekig élt Kazével vándoréletet. Ugyan apja itt már nem érhette el, de idegen volt, ráadásul egy egzotikus nő, így előbb-utóbb mindenhonnan menekülniük kellett. Sosem volt egyéb lehetőség, mint menni tovább és túlélni. Mígnem bő hat év után, Shinyaren tartományban, a teázóban, ahol dolgozott, újra rá nem talált a szerelem.

Az elmúlt tizenkét évben Satsuya mellett olyan boldogságot tapasztalt meg, melyre már nem is számított. Ezt zúzták szét egyetlen pillanat alatt, másodjára nézte végig tehetetlenül, hogy szerelme rángatózó testéből elszökik az élet, az elsőnél kötél, a másodiknál méreg által. Ő pedig még mindig él, és csak megy tovább, mintha egy láthatatlan erő mozgatná.

Megy, míg bele nem ütközik egy ugyanolyan pókhálóból szőtt falba, melyen át bejöttek. Hátranéz, ám Hito nincs ott, úgy tűnik, valamikor elvesztették egymást, így egyedül sétál át a félrehúzódó, vaskos fonatok között.

Yume végre kiszabadul az erdőből és egy szakadék szélére érkezik. Alant és körötte mindent köd burkol be. Tanácstalan, most merre induljon? Előtte megjelenik a másik oldal körvonala, nincs is olyan messze, talán átugorhatna. Még mielőtt döntésre jutna, megérzi a mögötte felbukkanó jelenlétet, ám nem egy társa az, hanem egy leginkább higanyból mintázott szoborra hajazó nő. Ugyanaz lenne, akit Hana látott Kaigával?

Yume tekintete éppen csak találkozik a nőével, de azonnal megérzi a veszélyt: ez a lény meg fogja ölni, nem csupán akarja, meg is teszi. Ha van harc, amibe nem szabad belebocsátkoznia, akkor ez most az. Villámgyorsan megfordul, rohan, majd elrugaszkodik a szakadék széléről.

A fák közül kilépő Hito nem érti, mi elől menekül Yume. Valóban, a lénynek híre-hamva sincs. Nem érti, mi a célja, miért veti le magát a szikláról. Ő nem látja a másik oldalt. Az a lány elől is eltűnik, amint elrugaszkodik. Lendülete hiábavaló és hamar elfogy. Zuhanni kezd.

Megnyúlik az idő, már-már azt hiszi, feneketlen mélységbe jutott. Kezét felnyújtja, mintha csak az egyre távolodó eget szeretné elérni. Fanyar mosollyal nyugtázza, végül is mindegy volt, hogyan dönt. Aztán a vízbe csapódik. A fájdalom ellenére még feljut a felszínre. Érzékei ellentmondanak egymásnak, kristálytiszta vizet lát, mégis olyan sűrűnek érzi és vérszagot áraszt. Kihunyó elméje még megfogalmazza a gondolatot: most fogok meghalni.

Mire Hito a szakadék széléhez ér és a köd eloszlik, Yume ájult testét magával ragadja a sodrás. A fiú azonnal felpattan és futva követi a szakadék mélyén megbúvó folyót. Reméli, hogy valahol képes lesz lejutni, azonban amikor végre változik a táj, a lány testét elnyeli a köd, Hito előtt pedig feltárul a kijárat.

Yume érzi, ahogy valami gyengéden végigsimít arcán. Eltűnt a mindent átható vérszag s már nem hullámzik olyan vadul alatta a folyó. Még mindig kábán belemarkol a nedves, ám szilárd földbe. Kinyitja szemét. Sötétszürke felhőket lát egy teljesen hétköznapi fa méregzöld lombjának hasadékain túl. Ezek szerint a folyó kihozta a völgyből.

Megpróbál felülni és értetlenül áll a tény előtt, simán megy, egyáltalán nem érez fájdalmat, sehol egy sérülés. Amint feláll, a semmiből előterem egy újabb alak, férfit formáz, koromfekete testét vörösen izzó, pulzáló erek hálója díszíti. Némán vár a lány előtt, felé nyújtja kezét, mintha pacsit akarna adni. Yume sejti, mit szeretne. Tenyerét a férfiéhoz érinti, az lehajol, hogy homlokuk összeérjen.

Ismerős táj bontakozik ki a lány lehunyt szemhéja előtt, sokszor járt ebben a városban, ami a képen lángba és vérbe borul. Látja a férfit, amint a katonákkal küzd, a férfi feleségének és lányának meggyalázott holttestét, semmibe meredő, üveges, élettelen szemeiket. A férfi elkerülhetetlen halálának is szemtanúja lesz, miközben egyre élesebben érzi annak perzselő bosszúszomját. Ez járta át akkor is, amikor a kígyófészekben megpillantotta a rókát, és amikor megragadta az a madár. Vengador, ezt a nevet használta a Tenshito.

Aztán elsötétül a kép, a vengador hallgat, végül újból vetíteni kezd. Csak egy pillanatra tűnik fel a kép, melyen Yume rengeteg hasonló lényt lát és előttük saját magát, utána a férfi is elszublimál. A lány hiába kutat utána rögtön, sehol sem látni.

Hirtelen valaki hátulról megérinti kezét.

− Már azt hittem, meghaltál.

Hito hangjából árad a kétségbeesés és megkönnyebbülés egyvelege.

− Én is – feleli Yume.

Mintegy vezényszóra a környező fák közül, melyeknek ágait egyre erősebben mozgatja a feltámadó szél, lassan minden társuk előkerül. Utolsónak Kiyoru érkezik a Tenshitókkal együtt.

− Hallom, halál közeli élményed volt – olyan jókedvűen mondja ezt az angyalszárnyas férfi, akárha valami hatalmas jutalom lenne.

− Még szerencse, hogy épp az Élet vizébe estél – folytatja.

Kaiga arca teljesen eltorzul, bár ezt csak én veszem észre, keze egyre erősebben szorítja Hanáét. A lány tekintete eddig se volt igazán élettel teli, de most egész úgy fest, mint egy agymosott zombi, miközben némán tűri Kaiga szorítását s arra gondol, legalább valakinek még ő is kell.

− De jó nekem – grimaszol Yume.

Hangját szinte teljesen elnyomja a már orkán erejű szél.

− Jó hát! – válaszol a Tenshito és felnevet.

Villám cikázik át az elfeketült égbolton, nyomban követi a mennydörgés robaja, a szél újult erővel támad, egyszerűen felkap és magával visz.