Ki sem kell nyitnom szemem, tudom, hogy visszatértem Hitoriba. Nem is akarom, még élvezem a hideg szél felszabadító érintését bőrömön. Lassan engedek a késztetésnek, mely kevésbé tűri önként vállalt vakságomat. Tejfehér ég alatt, melyet szürke felhőpamacsok tarkítanak, hófödte hegyek sipkái vesznek körbe. A repülés szabadsága paradox mód megnyugtat, olyan érzés, mintha révbe értem volna. Minden percét élvezem, érzékeim teljesen megnyitom előtte.

Nagy sokára, mikor már-már újra álomba ringatna e végtelen béke, megpillantom a hómezőn sötétlő, apró alakokat. Ahogy föléjük ér a sas, melyen eddig utaztam, megelégeli pehelykönnyű szellemem súlyát, megpördül a levegőben és utamra bocsát. Úgy hullok alá, akár a szél által ringatott, elszáradt falevél. Közben az információk is lassan elárasztanak. Az immáron tizenhárom főre duzzadt csapat az Első Palota felé tart. Yume sem ismerős ezen a tájon, így most a Tenshitók vezetnek.

Alig csatlakoztam, már megtorpanunk. Előttünk a nagy semmi tátong, még csak nem is szakadék. Olyan, mint egy fehér folt a térképen, csak ez a valóságban van, épp a lábuk előtt. Yume Satsuya térképét böngészi, de sehol sem leli nyomát a feneketlen szakadéknak.

− Ne keresd! – szól rá a mellé lépő szárnyas alak, a férfi, aki tegnap óta árnyékként követi.

A lány csak szemével kérdez vissza.

− Ez egy vándorvölgy – érkezik a válasz. – Két-három naponta eltűnik, és máshol bukkan fel.

Yume továbbra is gyanakvón méregeti az alattuk ásító űrt. A másik oldalán feltűnő Hana remegő ajkakkal elsuttogott mondatai sem hozzák meg elveszett bizalmát.

− Ez a Halálvölgy. Még gyerek voltam, alig öt éves, amikor apám bevitt oda egy gazdag nagyurat, aki az Élet Vizét kereste, hogy általa halhatatlanságra tegyen szert. Apámat csábította a plusz pénz, így belement, hogy ő is bekísérje. Fájdalmát elviselni képtelen anyám másnap követte. Engem pedig a bejárat előtt hagyott.

Merengésüket Hito felcsattanó kiáltása szakítja félbe.

− Old meg magad! – szavai és mérge Amének szól.

− Erre kell mennünk – szajkózza tovább a papnő.

Smaragdzöld tekintetét Yuméra szegezi, aki továbbra is ódzkodik a különös völgytől, rosszat sejt.

− Nincs másik út? – kérdi Yoi, aki érzi a lány vonakodását.

Bár számtalanszor nézett szembe a halállal, a völgy őt is nyugtalanítja.

Yume nemet int. Régen még három úton is el lehetett jutni az Első Palotához, ám az azóta eltelt időben a természet lezárta a másik két ösvényt.

− Esetleg megvárhatnánk, amíg a völgy arrébb áll – javasolja Kiyoru.

− Be kell mennetek – jelenti ki Hikari, a Tenshitók vezetője.

− Látod? Megmondtam! – kárörvend Ame.

Extestvére keze ökölbe rándul, fogai összecsikordulnak. Yume megereszt egy ingerült tch-t.

− Attól tartok, kölyök, nincs más választásunk – ismeri be kelletlenül.

− Akkor sem fogom lecipelni őt – morogja Hito.

A többiek választ várva néznek a Tenshitókra.

− Le kell ereszkednetek! – feleli szűkszavúan Hikari.

Yume szemét forgatja.

− Nem hanyagolhatnánk az állandó kell ezt, kell azt?

Kérdése költői, ellentétben Kaigáéval, aki a természet alkotta párkány szélén imbolyogva, összeakadó nyelvvel firtatja:

− Mégis hova, szépségem?

− Szokott ő józan lenni? – érdeklődik az egyetlen férfi az angyalok közül.

Habár kettejükről mit se tudunk, ők némán, köpönyegükbe burkolózva álldogálnak, akár a díszletek egy színpadon.

Yume vállat von és helyette újabb kérdést tenne fel, ám a férfi megelőzi:

− Mi fölötte fogunk átmenni.

Hikari veszi vissza a szót, időt sem hagyva társának további magyarázatra:

− Amint lejjebb ereszkedtek, feltűnik majd a bejárat.

Még be sem fejezi, hátat fordít és lelép a párkányról. Társai, a két köpönyeges díszlet, a csökött szárnyú, apró nő és a férfi követik. Teljes nyugalomban lépkednek a levegőn, legalábbis én ezt látom és minden másodpercben azt várom, mikor kezdenek el zuhanni, mint a rajzfilmfigurák. A férfi Tenshito néhány lépés után még visszafordul és elbúcsúzik Yumétól:

− Találkozunk a másik oldalon, Télihold – kiáltja, pedig alig öt méterre áll a címzettől, közben vadul integet.

A lány közönyösen elfordul, már csak ez hiányzott neki, még egy rajongó, aki nem is ismeri. Egyre kevésbé érti, miért van e furcsa lényeknek szükségük védelemre, ezzel párhuzamosan egyre inkább úgy érzi, valamiféle bohózatba torkoltak az események, miközben birodalom-szerte folytatódik az öldöklés.

Amíg ő fonák helyzetükön tűnődik, Ame visszautasítja Kaze felajánlását, ő ugyanis leginkább Kiyorutól várja, hogy hős férfiként lecipelje, Hitót csak bosszantani akarta kérésével. Kaze nem érdekli, aranyos fiú, de semmi több. Amint sikerül tőle megszabadulnia, Kiyoruhoz lép s várakozón néz fel rá. A férfi úgy tesz, mint aki nem érti, kezd egyre terhesebb lenni számára ez a testőrség.

Yume azonban rátesz egy lapáttal, odadobja neki saját macskakarmait.

− Ezzel könnyebb lesz, itt még boldogulok puszta kézzel – közli s elindul lefelé.

Hana, aki elsőként indult el, időről időre megáll s körbepillant, keresi a jelet, hogy megérkezett. Mire felsejlik előtte valami, Kaiga elsuhan előtte, leér és felordít a fájdalomtól, majd úgy marad, hanyatt fekve, égnek meredő lábakkal.

Kaze, akárcsak Hana szóra sem méltatja részeg, mihaszna társukat. Hamarosan Yoi is csatlakozik hozzájuk Hito hátán. Kaze elszégyelli magát, amiért elfelejtette édesanyját.

− Legalább kényelmes? – érdeklődik Yume.

− Ugyan már, pont így akartam – legyint Kaiga.

Mire nagy nehezen két lábra tornázza magát, Kiyoru is csatlakozik a belé csimpaszkodó papnővel.

Hangos pendülés hallatszik, megremeg a föld, mely halottszürke s fehér por száll fel róla. Ahol eddig semmit se láttak, most villanás fut végig, akárcsak a pengén végigsurranó napfény. Megannyi ezüstszál tűnik elő, melyek kötegekké fonódnak, majd surrogva elválnak egymástól, visszahúzódnak, így nyitva egy átjárót az égig érő falon. A kapun túl semmit sem látni.

Mindannyian vonakodnak belépni, ám ekkor mennydörgés morajlik, s a sziklafalról, melyről érkeztek, hatalmas kőtörmelékek indulnak meg feléjük. A képlet rögvest leegyszerűsödik. Alighogy az utolsóként betámolygó Kaiga is beért, a bejáratot lezáró, fémszínű indák újfent összekapaszkodnak és a mindent megülő tejfehér ködbe olvadnak.

Lassan tisztul ki köröttük a táj. Minden csupa szürke és fehér és furcsán fényes. Szőrös, szöszös, ezüst pókhálók csápjai lengedeznek a hófehér törzsű, ragyogó ágú fákról, melyek az égig nyúlnak s csak felmérhetetlen messzeségben terül szét kéken derengő lombkoronájuk, ezek alkotják a mennyezetet. A talaj, mint a szűz papírlap, rajta néhány vonás egy lusta művésztől.