„The pain and the pleasure All come together

There is no reason why”[1]

Szól a rádióból, jó igazából cd-ről. Mivel közel s távol senki, aki hallhatná elcseszett nyikorgásomat, hát én is beszállok. Igazából többet tátogok hang nélkül. Ez valami fura berögződés. Már jó ideje csinálom. Buszon, metrón, utcán, nagyjából bárhol, amerre járok. Utálom a sok zajt meg emberi locsogást hallgatni, inkább a zene. Komolyan rosszul vagyok ezektől. Rohadt idegesítő és zavaró.

A zene megnyugtat minket és segít, hogy koncentráljunk. I kisasszonynak a legfontosabb, ő bírja a legkevésbé a mások számára normális zajokat, ráadásul az állandó szorongásán is segít. Ami az autóban hatványozottan számít. Ne legyél köcsög! Igen, nőként vezetünk és igen, jelenleg még olajbogyók vagyunk. Kétszeresen is, mert az autó is zöld. Van még hova fejlődni, de tudunk közlekedni. I kisasszony sem parázik már tőle. Hogy miért kezdtünk bele, hogy ha félt tőle? Csak, bazzeg. Ezt azok érthetik igazán, akik maguk is szorongósok. Sok mindentől tartasz, de ha nem próbálod ezt apránként leküzdeni, akkor lemaradsz olyan dolgokról is, amikre vágysz.

Nekem is az agyamra ment, annyira nehéz volt, főleg a levizsgázás. Hiába szokta meg az oktatót, a vizsgabiztostól frászt kapott, mint minden új embertől az életében. Eszméletlen szar dolog volt, annyira remegett a lábunk. Legszívesebben képen vágtam volna amiért ezt csinálja. Pedig nem hülye, tudja, mit kell csinálni, mikre kell figyelni, és meg is teszi, ha nem akadályozza az az ostoba szorongása.

Mindegy is, mint mondtam, mára már megbarátkozott a kocsival és a változásokkal.

Suhanunk az éjszakában. Szól a zene, némelyik olyan elborult, talán csak a hozzám hasonló fura elmék és a drogosok értékelik. Mögöttünk hatalmas sárga szemek világítanak, előttünk fényfolt kúszik az aszfalton, távolabb sok apró, piros lámpa, sötét barlang mélyéről figyelő démoni tekinteteknek tűnnek. Olykor utolérünk egy-egy kivilágított kamiont, legyen bármilyen évszak a karácsony jut eszembe.

A táj nagyobb része sötét paca. Jobb oldalt narancsosra festi az eget a város a maga fényeivel. Közelebb piros pötty az égen, gyárkémény, szürke gomolyagokat ereget. Néha megpillantok egy-egy csillagot is, apró gyöngyszem innen. Ma este kicsit minden fényesebb, telihold ontja ezüstös fényét ránk. Lehajtok a pályáról. Az út még egy darabig koromsötét, csak én és a többi autós világítunk szentjánosbogárként. A hold valahová elbujdokolt. Az út menti bokrok és fák groteszk lényeknek tűnnek elsőre, melyek őrt állnak. Csak a fényszóró fényében változnak vissza köznapi növényekké.

Hamarosan világossággal üdvözöl a város. A varázs nagyobb része odaveszett. Néhány perc még és elérem úti célom. Egy szimpatikus helyen megállok, leállítom az autót, megnézem az időt. Este tíz óra múlt pár perccel. Időben vagyok. Kiszállok, rágyújtok. Köröttem csupa árnyék, a fák sokat tompítanak az út mellett sorakozó fényeken. Mire végzek a cigivel, szállingóznak kifelé az emberek. Ki gyalog siet a buszmegállóba, ki biciklire pattan, ki az autója felé igyekszik. Hideg van, visszaülök. Onnan szemlélődöm tovább, várom, hogy az a bizonyos személy felbukkanjon.

Megérkezik kedves másik felem és elindulunk haza együtt. Beszélgetünk vagy hallgatunk. Köröttünk az éjszakai út varázsa. Ez nekem bőven elég romantika.

Ui: Hasonló van hajnali verzióban is (már amikor másik felem nappalos), csak akkor befelé vagyunk ketten, és ha nem éppen tél van, még a napfelkeltét is megcsodálhatom.

Ui2: A beköszönő szövegnek meg tényleg semmi értelme sincs az írás szempontjából. Szimplán csak szeretem. Különben is sok mindennek nincs értelme, olykor nem is kell. Nem tetszik? Szar ügy.

Ao mondja: bye-bye.

[1] MAN WITH A MISSION: Seven deadly sins dal szövegének részlete. Magyarul: Fájdalom és öröm együtt jár, ennek nincs (különösebb) oka.