Megy, mendegél a szegény manólány, akit száműztek falujából. Súlyos léptei, mint a makacsul újra s újra lenyomott zongorabillentyű. Monoton szólamához csatlakozik a szökött tündérhercegnő szárnyainak rövid, pár hangból álló, ismétlődő futama.

Szóba elegyednek. Két vándor a világban. A manólányt elűzték falujából, mert gyenge és törékeny, semmi hasznát nem vették, csupán táncolni tud. A tündérhercegnő elszökött, mert családja szégyentelennek tartotta, hogy hegedül. A manólány szeme felcsillan, szeretné hallani azt az „alantas tevékenységet”. Így a tündér leveszi válláról a tokot, előszedi hangszerét és előad egy gyors dallamot, mely szárnyai zenéjét visszhangozza, majd hirtelen szomorúan abbahagyja. Újra csak lépések és szárnyak csapása szól a zongorán.

A manólány nem hagyja annyiban, amikor megállnak pihenni, nógatja társát, aki enged neki. A tomboló szél kísérete tompítja a hegedű hangját, mintha szellem lenne a túlvilágról. A manó tánca egyszerre heves, akár a szél lökései és éteri, akár a hegedű. Mindketten élvezik, hisz ez az egyetlen, amihez értenek.

Mennek, mendegélnek. Monoton léptek szólama mellett a zongora másik rövid szekvenciája. Újra és újra. Néha megállnak és játszanak, a szél állandó kísérőjük. De kevesen csodálják meg játékuk. Sötét, elmaradott vidék ez, elátkozott ország.

Mennek, mendegélnek a manó és a tündér, a zongorán játszó két kéz, két szólam, mely örökké folytatódik. Fáradtak, fáznak és éheznek, szemhéjaik leereszkednek.

Ismét előadják műsoruk, szól a hegedű, forog a táncos. Az ő tünékeny, röpke álmuk.

Míg  az utca szélén hevernek és észrevétlen halálba szenderülnek.

Mostoha sors egy mostoha világban, s a zongora is elhalkul lassan.