Megint itt ül mellettem. Lába lelóg az asztalról, tompa puffanásokkal bombázza elmém. Újra és újra koppan a fiókon. Apró, kecses kezének vékony ujjai valamiféle dallamot kopognak. Lassú mégis nyugtalan dallam lehet, amennyire ki tudom venni.

Dolgom van, nem akarok tudomást venni róla, de – mint mindig – ez lehetetlen. Minél tovább húzom, annál rosszabb lesz. Már vagy százszor rúgott bele a fiókba és vagy ötvenszer hallatta idegesítő, erotikus felhangokkal színezett sóhaját, pedig tudja, hogy utálom.

Ránézek. Elkapja tekintetét és a szoba vele szemközti falát tünteti ki vele. Most én sóhajtok egy hatalmasat, de engedelmeskedem és megfordulok a székben.

Természetesen a fal már nem az én megszokott szobafalam. Csupa üveg, és képernyőként funkcionál. A képpel együtt zene robban a szobám csendjébe. Tűrhető elektronikus zene zongorával aláfestve és egy női hang, nekem kicsit idegesítő.

A képernyőn kapucnis pulcsis alak sétál egy nagyváros neon fényeiben. Nem tudni, nő vagy férfi, a pulcsi színét sem nagyon tudom megállapítani a fénykavalkád miatt. Sok időm nincs is rá, mert vált a kép. Megint kapucnis pulcsi, vörös, mint a háttér alkonya, a táj kietlen kősivatag. Aztán homok, verő napfény, hullámzó horizont, fehér pulcsi. Hóborította vidék, a még mindig fehér pulcsi beleolvad, ha nem lenne a farmer sötétje és nem mozogna, azt se tudnám, hogy ott van. Zord, csupasz hegyvidék, illik hozzá a szürke pulcsi. Megint város, kicsi, hangulatos, fekete pulcsi.

Már szédülök ettől a filmtől. Mi lenne ez? Kik ezek? Valami fura szekta tagjai?

- Vándorok – érkezik a válasz tőle. – Ahogy te is.

Ezzel aztán ki vagyok segítve. Per pillanat csak az őrület felé menetelek, esetleg egy roham felé, ha még sokáig kell néznem ezt az egyre gyorsabb villódzást. De rendben, tegyük fel, hogy én is vándor vagyok, ugyan kapucnis pulcsi nélkül ülök a szobában, de tegyük fel. Hova a fenébe tartok? Odaérek valaha is?

- Ezeket a kérdéseket kell megfelelned – felelte és kiment a szobából.