A faluban minden évben megtartották a felnőtté avatási szertartást, amikor a fiatal tündéreknek útra kellett kelniük és saját útjukat meglelniük.

Már sokszor látta, ahogy eltűnnek az erdőben. Minél közelebb volt az ő beavatásának időpontja, annál kétségbeesettebben várta a visszatérőket. Reménykedett, hogy ezúttal mindenki útja visszavezet ide, mert akkor neki se kell elmenni. De mindig akadtak olyanok, akiket akkor látott utoljára, amikor alakjukat elnyelte az erdő.

Eljött az ő ideje. Szorongva nézett farkasszemet a gyönyörű, ősöreg fákkal és a köztük ülő homállyal. Megszólalt a kürt, verni kezdték a dobokat. Lábai akarata ellenére vinni kezdték egyre messzebb a falutól, majd egyre távolabb a többi társától, mígnem magára maradt.

A rettegés teljesen hatalmába kerítette, jeges hideget árasztó kezével torkát szorongatta. Már majdnem megfojtotta, amikor kicsúszott belőle, és menekülni kezdett. Rohant visszafelé, azonban amikor azt hitte, a következő kanyaron túl már megpillantja a falut, visszaért oda, ahonnét elszaladt.

Ezt még egyszer megismételte, de ugyanaz történt, csak ő lett fáradtabb, az árnyékok mélyebbek.

Amikor harmadjára is vissza akart fordulni, megjelent előtte az erdő szelleme.

- Felesleges. Ez a te utad.

Meghátrált, és előre indult. Sokáig ment, talpa csupa hólyag volt már, karjain a tüskés ágak okozta karmolások égtek. Elege volt, vissza akart menni, nem és nem akarta ezt. Ekkor mintha csak büntetni akarná, leszakadt az ég. Az eső sűrű függönyén keresztül megpillantott egy barlangot. Oda húzódott be, míg el nem ül a vihar.

Már két napja várt. Várta, hogy hazaindulhasson, ám az eső csak nem állt el, megállíthatatlanul ömlött a fekete fellegekből. Tudta, hogy azonnal elállna, amint meggondolná magát, de nem volt rá hajlandó, akkor inkább bőrig ázik, sőt akár nyúzza le azt is az eső, ő akkor is visszatér.

Alighogy elindult, az erdő szelleme belátta, jobb, ha hagyja, hogy visszamenjen és maga jöjjön rá az igazságra.

Amikor visszatért, hamar rá kellett ébrednie, senki sem látja. Valami benne is megváltozott, hirtelen minden olyan távoli és idegen volt. Dühösen rohant vissza az erdőbe.

- Igazságtalan vagy! – kiabált a fák között. – Milyen jogon döntöd el, melyik úton menjünk? Ez az én életem és nem hagyom, hogy te irányítsd!

Az erdő szelleme megjelent előtte. Fáradtan felsóhajtott:

- Azt hiszem, te tényleg igazi fafej vagy. Azt az utat nem én választottam. Sosem én választok, én a lelketek kérésének teszek eleget. Az a Te utad, Te választottad, csak hazugságban élsz inkább, mert félsz.