Az utóbbi időben egyre fojtogatóbb homály ölelte körbe. Valami történt, s azóta egyre elveszettebb. Sokáig bolyongott az időben, mintha önmagába zárták volna és már csak saját emlékezetének folyosóján sétálgathatna, ahol a szobák rendszertelen kuszaságban jelenítik meg élete egy-egy eseményét. Sosem tudta, hová lép be, ahogy e végtelennek tetsző folyosóról sem volt képes kitekinti.

Eleinte még üveg volt a fala s még látta is a külvilágot, még ha az egyre sűrűbb ködbe is burkolózott, de aztán az üveg vastagabb lett és magába szívta a kinti ködöt. Ezután már, ha tekintete arra is tévedt, csupán a tompa üvegben gomolygó szürkeség fogadta, bár kétségtelenül szép mintákat alkotott és nyugalmat árasztott e lassú áramlatok tánca, azonban alig tudta mögötte kivenni az előtte álló vagy épp elmenő alakokat, körvonalaik is egyre elmosódottabbak lettek.

A homály következőnek a folyosót is birtokba vette. Ő csak ült ott két ajtó között és várt. Fáradt volt, nem tudta, mit tehetne. Ült és nézte, ahogy köd uraság (de akár úrnőség is lehetett) lassan bekebelezi a folyosót és a szobák ajtajait. Kétfelől közelített, kecsesen, nesztelen surrant, akár a ragadozó macskák, már egészen közel volt.

Hátrahajtotta fejét, a plafont még látta, nem mintha sok érdekeset találhatott volna rajta, még sarok sem volt, hogy a hálójában trónoló pókot figyelje. Felemelte kezét, ujjait széttárta, ez legalább még ismerős, a bütykök, a ráncok, a lüktető kék erek és egy-két májfolt. Ez az ő keze.

Kéz, ami volt olyan aprócska is, hogy teljesen eltűnt szülei felnőtt nagy kezében; ami szerelme kezével összefonódott; amibe gyermekei apró keze kapaszkodott. Kéz, amivel tapsolt; amivel letörölte a könnyeket, sajátjait és másokét, akár örömből fakadtak, akár bánatból; amivel simogatott; amivel dolgozott; amivel szeretetet adott és kapott.

Igen, tudja, a homályban a halál közeledik, az ő jöttét jelenti be a köd, amely mindentől elszakította. Nem, ez nem igaz, mert itt van a keze és ez a kéz őrzi mindenét, ami egyszer szívébe vésődött, mint a tenyerét átszelő vonalak, olyanok ezek a lenyomatok. Ezt a kezet utoljára a halál érinti meg, amikor magával ragadja az ismeretlenbe.

Hirtelen egy ragyogó fénysugár tört utat magának a homályon át és glóriát rajzolt keze köré. Ez lenne az? Nem.

Ahogy lassan leengedte kezét, megpillantotta – kristály tisztán – a külvilágot, a testét, illetve egy részét az ágyon, a törzse mellett heverő kezet, melyet egy másik kéz melege ölelt át. Felnézett a kéz tulajdonosára, de nem tudta, ki az, az emlékek és a név már elveszett, többé már nincs a birtokában, egy valamit mégis tud és érez, a szeretetet, ami összekapcsolja őket.

Lehunyta szemeit, ehhez nincs szüksége látásra, és hagyta, hogy a béke eltöltse, ha csak egy kicsit is. Ez még nem az. Az még várat magára, a félelemmel és a teljes magánnyal karöltve les rá a sarkon túlról. Ez most ajándék, útravaló.