- Itt az idő – szólt az Ősz és nagyot nyújtózkodva felkelt.

Ahogy kilépett az ajtón, megpillantotta testvérét, aki keservesen sírt, hideg könnyei eláztatták a világot.

- Ugyan, már megint miért sírsz? Semmi sem virágozhat örökké – rótta meg őt.

- De hisz lehetne! – ellenkezett a Nyár hüppögve. – Az egész az apánk hibája, mert nem választott trónörököst. Így most örökké változik a világ.

Az Ősz legyintett:

- Ha rajtad múlna, felégetnéd a világot és minden élőlény belepusztulna a túlhajszoltságba. Valamikor pihenni is kell.

A Nyár nem felelt, csak gyilkos tekintettel meredt testvérére, aki mosolyogva elfordult.

- Megyek is. Itt az ideje, hogy felkészítsük a világot az alvásra.

***

Gyorsan és nesztelenül surrant végig a világon útban a világfa felé, nyomában ott járt az egyre hűvösebb Szél. Amint odaért, elővette hegedűjét rejtekhelyéről, ahová a Nyár elől dugta, és játszani kezdett rajta. Dallama figyelmeztetés volt: itt az ideje készülni a télre, a nagy pihenésre.

A világfa levelei sárga színt öltöttek, majd elszáradtak, a Szél pedig boldogan játszadozott velük. Az Ősz egészen addig játszott, mígnem az utolsó falevél is lehullt, akkor aztán megérkezett a Tél. Érzelemmentes arccal biccentett testvérének, aki elrakta hegedűjét és elindult haza.

Az úton még hallotta a lágy altatódalt, amit a Tél zongorán játszott, amitől ő is elálmosodott, annyira, hogy végül haza sem ment, csak összegömbölyödött az út menti avarban és elaludt.