Reggel van, a szomszédok olaszos családi életének újabb fejezete ébresztett, tehát nem igazán vagyok jó kedvemben, pláne, hogy kávét sem ittam még.

Néhány perccel később hálásan kortyolok bele az áldott nedűbe, miközben a konyhapultnak dőlve kinézek az ablakon. A megszokott látvány helyett őt látom, a konyhaasztalon ücsörög, lógázza a lábát és mosolyogva integet nekem.

Félrenyelek, ettől aztán percekig hörögve fuldoklom. Agóniám közepette az jár a fejemben, miért van még mindig egy ismeretlen kamaszlány a lakásomban? Tegnap éjjel már egyszer eltűnt, azt hittem, csak kimerült agyam látomása volt, de most megint itt van vagy még mindig? Tényleg létezik, vagy netán tegnap este végül elszakadt a cérna és én belezuhantam az őrület szakadékába?

A kávé végre kikerül a légcsövemből, igaz jutott belőle az orromba is, de legalább újra lélegzem. A lányra pislantok, igen, ott ül.

- Tudod a helyes választ? – kérdezi hirtelen.

- Mégis mire?

- Az utolsó kérdésedre.

Bambán meredek rá, nem tudom, miről beszél.

- Nagyon reggel van még nekem ehhez – sóhajtom.

A lány saját mellkasára bök.

- Hogy ez itt, valóság-e vagy sem?

Továbbra sem… várjunk csak! Az nem lehet, hogy… Én csak gondolatban tettem fel a kérdést.

- Tudom is én! – förmedek rá indulatosan.

- Na, látod, tudod te! – kiáltja boldogan, leugrik az asztalról, hozzám lép és vállon vereget, majd a fülembe súgja:

- Nem mintha olyan sokat számítana a valóság.