Aki valamilyen érthetetlen oknál fogva nem tudná, annak mondom, itt a tél. Vannak mínuszok, hó és jég, meg amit akartok (vagy nem). Élvezetes bentről figyelni a lehulló pelyheket, kevésbé az, amikor reggel ki kell menni és a kocsira fagyott hóréteget kapargatni. That’s life.

Ennek ellenére gondoltam egyet és csak úgy neki vágtam az útnak, miután beszereztem a macskakaját, amit vásárlásnál sikeresen elfelejtettem, annyira koncentráltam a többi dologra, hogy ne maradjon el.

Az utat ugyan letakarították, mégis kilométereken át ment előttem egy fószer elég lassan, de úgy voltam vele, ám legyen. Megkaptam azt az előnyt, hogy bámészkodhattam egy csöppet. Elnéztem a havas tájat, a ködbe burkolózott hegyeket.

Paradox módon ebben a végtelen, egyhangú nyugalomban jutott eszembe a probléma, ami néhány napja foglalkoztatott, sőt bosszantott. A fantasztikus átváltozások, a mindenhonnan áramló pozitivitással mindent elérhetsz, a pszichológiainak beállított semmitmondó cikkek arról, hogyan győzheted le a szar gyerekkorodat… Ugyanakkor maga is elismeri, hogy személyiségünk több alapvető része abban a pöcegödörben gyökerezik, de mivel az igazság elég lehangoló lenne (s különben is milyen már), jönnek a felnőttként már van választásod kezdetű jó tanácsok, amik egy lyukast garast nem érnek. Legalábbis nem azoknak, akik olyan alapvető hiányokat kaptak, mint a kötődésé vagy a biztonságé.

Ne mondja nekem senki, hogy egy ember, akinek gyerekként az élet mentális és/vagy fizikai túlélésről, állandó élet-halálharcról szólt, az felnőttként képes ugyanolyan biztonságban érezni magát, mint az, aki ezt megkapta annak idején. Ne mond, hogy az, aki már kezdetektől egy olyan családban élt, amit csak a forma miatt neveztek annak, ahol x idegen kerülgette egymást valójában, ahol minden hideg volt, ahol nem kellett, ahol a puszta létezése a bűne volt, az majd felnőttként gondol egyet és ugyanazt a szeretetet fogja érezni bárki iránt, mint aki már akkor megkapta a szeretetet. Bullshit, baromság!

Eshet rád a hó, igen, hozhatsz döntéseket, jöhetnek jobb idők, jobb emberek és élmények, és igen, valamennyit segíthetnek. DE az olvadó hó tápláló vize csak a föld egy rétegét hatja át, talán többet, viszont a mag az mindig mag marad, olyan, amilyenné formálódott egykor. Pakolj rá bármennyi réteget, alatta mindig ott fog lüktetni. A túlélő gyermek a legnagyobb biztonságban is érezni fog félelmet, aggódást, bizonytalanságot, szorongást. A kötődést nélkülöző a legszeretetteljesebb kapcsolatában is érzi majd a hiányt, a késztetést a távolságra, a gyötrő kérdést: tud ő igazán szeretni? Nem, nem ez fogja örökké kitölteni, nem feltétlenül érzi minden egyes percben és ez jó, azonban totálisan eltörölni olyan lenne, mintha azt várnánk, egy valamilyen fogyatékossággal rendelkező pontosan ugyanolyan legyen, mint ép társai. Képes lehet hihetetlen dolgokra, megcsinálhat bármit, amit mások, ugyanolyan mégse lesz, mert benne van az, hogy ő máshonnan indult. Ugyanolyan értékes, mint akárki más, ugyanúgy ember, elfogadjuk mindenével együtt, akkor azokat miért kell megváltoztatni, eltüntetni, eldugdosni, akiket gyerekként megnyomorítottak? Miért kellene nekik pontosan ugyanolyan felnőttnek lenniük, mint akik igazán gyerekek lehettek? Hogyan? Teszem azt egy művégtag szuper dolog, képessé tesz a legtöbb dologra, amire a húsvér taggal rendelkezők képesek, de nem ugyanaz. Miért baj ezt elismerni? Nem, nem arról van szó, hogy ezen keseregjünk minduntalan, csupán elismerésről van szó. Arról, ami nélkül mindened puszta hazugság lesz, fojtogató, örök hólepel, ami alól semmi nem nő ki, ami alatt minden megmérgeződik és elhal.