A falu népét mindenki csak úgy ismerte, mint az önmagukban beteljesedetteket. Csodálták, irigyelték vagy épp gúnyolták s lenézték őket a környékbeli völgyek lakói, ismerni azonban nem ismerték őket, csupán a pletykákból. Úgy mondták, azok nem is emberek, hanem a tökéletesség gyermekei, akik mindenhez értenek s bármire képesek, ezen felül szépségesek és a betegséget hírből sem ismerik.

A lány keze minduntalan ökölbe rándult, szemét ellepte a könny, amikor e szóbeszédek fültanúja lett, amint a különféle települések piacain árulta a gyümölcsöket és gyógynövényeket, amit gyűjtöttek, a zöldségeket, amit termesztettek.

Nagyon is jól tudta, miféle emberek azok valójában. Tény, hogy első pillantásra lenyűgözőek, de e máz azonnal leolvad róluk, ahogy jobban megnézik őket. Bármit megcsinálnak, épp ezért mindenben középszerűek, s ez a legkisebb hiányosságuk. Jellegtelenek s jellemtelenek mindahányan, kegyetlenül kigyomlálják maguk közül azokat, akik nem felelnek meg a kívánalmaknak. A kitaszítottakat a közeli hegység lábánál fekvő elhagyatott romvárosba űzték/vitték és magukra hagyták. Mivel fél karral született, az ő sorsa is ez lett.

Ez a mostoha és nehéz sors terhe hamar megtört mindenkit, így jobbára csak vegetáltak. Ő volt az egyetlen, aki valami többre vágyott. Rendületlenül járta a vidéket, hogy feleslegüket pénzre váltsa, amelyből lehetne új otthonuk, vehetnének új ruhát, könyveket vagy bármi mást, amit szeretnek; és persze élvezte a sok újdonságot, amelyet megtapasztalhatott útjai során. Mindig izgatottan mesélt ezekről társainak, ám úgy festett, rajta kívül senkit se hoznak lázba e dolgok.

Aznap valahogy úrrá lett rajta a szomorúság és a tehetetlenség, gyengének érezte magát, így minél előbb megszabadult szerény mennyiségű árujától, s a szokottnál hamarabb hazaindult.

Otthonukban senkit se talált, tanácstalanul járkált a koszos, törmelékkel borított utcákon, amikor megszólította egy másik házban lakó:

- Ha a mihaszna barátaid keresed, az erdő széli házban leled őket. Mindig ellógják a munkát, amint elmész, jó lenne, ha ráncba szednéd őket! Még hogy nekik is jár szabadnap! – bosszankodott.

A lány meglepődött, így nem is ellenkezett, pedig pontosan tudta, hogy a férfi barátai jó, ha heti két nap besegítenek.

Ami az elhagyatott házban várt rá, elképesztette. Az a varázslatos dallam, amely már messziről is hívogatta, mint a virágok rikító színei a szomjazó méhet, egy fuvolából szólt. A fuvolás legifjabb tagjuk, egy vak lány volt. Mellette a tagbaszakadt fiú ült, aki torz végtagokkal és arccal született, akiről mindenki úgy vélte, valószínűleg súlyosan fogyatékos is. Szorgalmasan jegyzetelt, a dalt kottázta, melyet a lány játszott, hogy szerzeményei ne merüljenek feledésbe. A deréktól lefelé bénult unokaöccse egy lepedőből készült vászon előtt ült és átszellemült arccal festette az egyik olyan táj képét, amiről ő mesélt neki, azokkal a festékekkel, melyekhez az alapanyagot a többiek gyűjtötték. A falakon körbe sok más műve lógott mind-mind olyan dolgokat elevenített meg, melyeket a fiú mozgásképtelensége miatt sose láthatott, mégis több mint gyönyörűek és valósághűek voltak. A műhely közepén negyedik barátja, a siket-néma huszonéves lány éppen egy hatalmas faasztal lábait faragta a rajzok alapján, melyeket a festő készített az ő elbeszélései alapján.

Szemben a falon pedig a következő jelmondat fogadta: Ami benned van, s ami bennem, együtt beteljesítik közös álmainkat.