Nem hallott mást, mint saját lépteinek ritmusát és a körötte táncoló árnyéklények surrogását.

Eleinte még futott, próbált elmenekülni előlük, de az az idő már elmúlt. Amikor már zihálása fuldoklásba fordult, mikor már semmit sem hallott saját dörömbölő szívverésén kívül, feladta, belátta, képtelen elmenekülni. Utána már csak lassú tempóban sétált végig az utakon.

Néha fel-feltűnt egy ház az út mentén, ablakaiból fény áradt ki. Ilyenkor megbűvölten, mozdulatlanul állt előtte egy ideig. Szíve azt súgta, lépjen be abba a fénybe, azonban valami visszatartotta, állandó társai sosem hagyták magára, attól félt, ha követné vágyait, e lények végül megfojtanák azt a fényt is. Így végül lehorgasztott fejjel tovább állt.

Ahogy telt az idő, egyre szorosabb lett az árnyéklények köre körötte, mígnem egy sötét felhővé váltak, mely eltakart előle mindent. Egyre kevesebbszer pillantott meg fényt, s ha mégis, az halványabb volt, mint az előző. Egyre kevesebb időt töltött csodálatával, lassan dilemmája is feledésbe merült.

Csak ment és ment, körötte az árnyéklények hadával, mely áthatolhatatlanná vált. Időnként felmerült benne egy kép, amint egy lángokkal körbeölelt hős megmenti, ám e áhított lángok hamar ellobbantak.

Nem maradt más, csak a halál. Ha igazak a mesék, akkor ott majd beléphet a fénybe; hát egyre csak hívogatta, de senki nem felelt.

Nem hallott mást, mint saját lépteinek ritmusát és a körötte táncoló árnyék lények surrogását, mígnem összeesett s szeméből végleg eltűnt az élet fénye.