Egy aprócska helyiségben ültem, nem volt benne sok minden, egy heverő, kisebb íróasztal az ablak előtt, ennél ültem, a sarokban szekrény. Kicsi, korhadó faházikó. Álom lenne?

- Mondd csak, miért itt élsz? – a lány hangja halálra rémisztett. Ő ezzel mit se törődve ugrált a heverőn.

- Szerintem te hoztál ide – feleltem lassan.

Abbahagyta az ugrálást és lehuppant a párnára. Ártatlan képpel rázta fejét.

- Tévedés, már régóta itt vagy. Én csupán a szemed elé húzott fátylat szaggattam szét.

Bután pislogtam rá.

- Szóval miért itt élsz?

- Miért hol máshol kéne? – vágtam vissza dühösen.

Haragom szilánkjai leperegtek róla, tépelődést mímelve válaszolt:

- Hmmm, nem is tudom, talán a szomszédos palotában…

- Jó vicc – tromfoltam le.

- Komolyan mondom.

- Nocsak, nyertem tán a lottón, vagy előkerült valami gazdag, adakozó kedvű nagybácsim?

- Ez nem a pénzről szól! – kiáltotta, majd durcás arccal hozzám trappolt és karon ragadott.

Az ajtó felé próbált vonszolni. Megadóan felsóhajtottam és kiléptünk a tinta fekete éjszakába. Körülnéztem, semmi, csak egy erdő fáinak durva körvonalait sikerült kivennem.

- Ez ám a palota! – fintorogtam.

Semmi válasz. A kunyhóból kiszűrődő gyertyafényben láttam, milyen komoly, gondolkodó képet vág, aztán arca felragyogott, amint vidáman közölte:

- Tudom már! Meg kell halnod!

Fel sem fogtam, mit hord össze, penge éle villant fel, majd erős szúrást éreztem mellkasomban.

A következő, amire emlékszem, a lélegzetelállító látvány, ami elém tárult, ahogy fejem combjain nyugodott. Tündöklő, színpompás fények, a fák elképesztően sokféle textúrája, a legváltozatosabb formák összhangja. A levegő megtelt a legcsodásabb illatokkal, szám üres volt, mégis megannyi ízt érzékeltem, bőröm érzékenyen reagált a legapróbb érintésre. Döbbenetes élmény volt, kár, hogy éppen haldokoltam.

- Most már felkelhetsz – paskolta meg fejemet a lány. – Nincs semmi bajod.

Tényleg gond nélkül felültem, sehol sem volt vér, fájdalom, seb. Kérdőn néztem rá.

- Csak elhitettem az elméddel, hogy meghalsz.

- De minek?

- Mert a halál a legjobb segítő ahhoz, hogy az élet szépsége megigézhessen.

- Ostobaságnak hangzik – dünnyögtem.

- Inkább az az ostobaság, hogy annyira félsz a haláltól, vele együtt az életet is elásod a mélybe. Azt hiszed, ha elég észrevétlen élsz, a halál is megfeledkezik rólad.