(A Halványuló élet folytatása)

A falujabeliek napokig kutattak utána, de nem lelték. Végül azzal zárták le a keresést, az asszony a folyóba veszett s az elsodorta. Tényként könyvelték el halálát, ám egy kérdés továbbra is foglalkoztatta őket: Hová tűntek el az utóbbi években látványosan halványuló színei?

Nem tudhatták, hiszen sosem érdekelték őket festményei, amelyeket más településeken árult, mivel náluk a zene volt az egyetlen elfogadható művészeti ág.

Aztán meglelték az asszony kunyhójában azokat a darabokat, melyeket megtartott magának, hátha mégis lesz valaki, akinek odaajándékozhatja.

Néhányukat kivéve, akik zsémbes morgolódás közepette azonnal kivonultak, a falusiak elképedve csodálták a festményeket.

A tavaszi fű zöldje, akár egy szélrohamként végigsöprő erős dallam feltörő íve, a lombok zöld árnyalatainak változása, mint egy halkabb kísérő szólam. A nyári ég kékjének átható hangjait csak a hó, s a fátyolként elterülő felhők fehérjének tisztasága múlta felül. A viharfelhők sötétkékje robosztus hangzást kölcsönzött. A sziklák szürkéjének kemény, pattogó hangja volt, a felkorbácsolt víz hullámainak acélos csengése. A sárga nap fénye vidáman csilingelt a fodrozódó hullámokon, kicsit mélyebb hangon a lombok zöldjén. A naplemente narancsvöröse, akár egy dal méltóságteljes befejező akkordja, melyben a szenvedély utolsó parazsa izzik. A napfelkelte rózsálló árnyalatai, mint egy dicső himnusz zengése. A nyári virágok színkavalkádja egy vidám futamot szólaltat meg. Az őszi lomboké, szelíd tűz, lágy s mélyreható dallam. A csupasz ágak s a száraz avar barnái sirató éneket adnak elő.

Képtelenek lévén betelni e varázslatos élménnyel elosztották egymás közt a festményeket. Minden házba jutott egy. Attól fogva pedig a falut sokan úgy emlegették, a hely, ahol az otthonokból egy elhalványuló élet hátrahagyott színeinek szimfóniája szól.