Eljött ez a nap is, itt az Assassin’s Creed kánonjába illeszkedő trilógia befejező része, amelyben kiderül, ki kaparintja meg a hírhedt s vágyott Éden Szigony harmadik villáját, mi lesz, ha ez a hatalmas erő egy ember birtokába kerül, mi lesz a világ és fiatal hőseink sorsa.

Amellett, hogy e történetrész is egy remekbe szabott kalandot tár elénk, egy komoly témát is felvet: a múltat. Mi a jelentősége a múltnak? Hogyan kezeljük? Mire jó, mire használhatjuk, ha egyáltalán?

E kérdések mind a fiatalok személyes múltjával, mind az egész emberiség múltjával kapcsolatban előkerülnek.

Natalya olvasatában: „A múlt egy börtön, ahol nincsenek döntési lehetőségeid, és én nem akarok ilyen börtönben élni.”

Bármi is történt, azt már lehetetlen megváltoztatni, nem hozhatok visszamenőleg más döntést. Elménk megpróbálja ugyan adott esetben más színben feltüntetni a múltat, amire egyébként sem emlékszünk feltétlenül pontosan, sőt a nagy egésznek mindig csak egy szeletét látjuk, de akkor is azt a döntést hoztuk, aminek az lett az eredménye, ami. Épp ezért nincs értelme a milettvolnaha kérdéseknek, feltevéseknek, veszélyes, mert ha túl sokat időzünk a múltban valóban ránk zárulhat a ketrec ajtaja. Ez azt jelentené, kategorikusan és teljes mértékben el kell utasítanunk a múltat? Úgy tenni, mintha nem is létezne? A múlt vajon csak börtön lehet?

Owen számára valóban csapdát jelent, mert meg akarja tudni, az apját ártatlanul ítélték-e el vagy sem, emiatt pedig még a jövőjéről is hajlamos elfeledkezni. Kétségtelenül vannak a múltnak olyan részei, melyek így vagy úgy, de nem elérhetők számunkra, melyekről jobbára csak sejtéseink vagy véleményünk lehet, ami pedig (több, mint valószínű) legjobban a mi vágyainkat, elképzelésünket tükrözi, s nem azt, ami történt. Akadnak kérdések, melyekre nincs válasz, az a múlt homályos szakadékaiban maradt. Biztos jó az, ha ilyen kérdésekkel gyötörjük magunk? Az élet olyan szolgáltatás, aminek ritkán része az igazság, még kevésbé az igazságosság.

Davidnek, aki saját sebeként hordja egykori rabszolga ősei szenvedését és megaláztatását, az újabb szimulációja során szembesülnie kell vele, 10. századi svéd őse, Östen, egy dánt tartott rabszolgaként. Hol itt az igazság? Hogy kellene Davidnek szinkronizálódnia vele?

„beszélnie kellett az ősével, úgyhogy megnyitotta az elméjét Östen gondolatai előtt, és figyelt, a hallottakat pedig nem igazságként, hanem Östen igazságaként fogadta el.”

„szinkronizálódik vele, és erre nem azért kerül sor, mert úgy látta a világot, ahogyan Östen, hanem azért, mert a különbségeik ellenére is megértette őt.”

Minden kornak (minden népnek, minden egyénnek) meg van a maga igazsága és a maga igazságtalansága, hova tovább bűne. Valamilyen módon mégis kapcsolatot kell teremteni, esetleg kommunikálni márpedig ehhez egy bizonyos szinten meg is kell értenem a másik felet, jelennek a múltat, ami nem is annyira lehetetlen, hisz a különbségek mellett mindig vannak egyezések, hasonlóságok is.

A kollektív tudatalattiban őrzött információkból létrejövő ősi szimuláció kitágítja a kört, nem az egyes embernek, de az egész emberiségnek tehetjük fel általa a kérdéseket a múltról. Nem újdonság, de a jelenben talán még kiélezettebb múlt és jövő, régi és új ellentéte, melyről nagy általánosságban most úgy véljük, nem létezhetnek együtt, a mérlegnyelvét az új, a jövő felé billentettük. Az a tendencia, hogy a régit mindig meg kell haladni, sőt elvetni, porrá zúzni, mert csak így növekedhetünk, ám a világ nem ilyen egyszerű, a mérleg egyensúlyra törekszik, így pedig magunkra szabadítjuk a múlt kísérteteit, s még csak fel sem ismerjük őket.

Elfeledtük, a múlt térkép is, melyből láthatnánk az ösvényeket, melyek végén veszély vár vagy épp zsákutcába vezetnek, melyen feltüntetik a forrásokat, a menedékeket, sok mindent, amire szükségünk lehet. A regény szimulációja egy ilyen térkép része, amelynek útját végigjárva a fiatalok szert tesznek egy pajzsra, mely segítségükre lesz a rájuk váró kihívásban.

A táj, melyről a térkép készül, változik, ezzel együtt újraalkotják a térképet is a felfedezők, de milyen térkép az, ami csak azt tartalmazza, amit mi észrevettünk? Hogy tudná bárki emberfia normális tájékozódásra használni?

Szép dolog a haladás, a fejlődés, de lehetséges-e egyáltalán, ha azt sem tudjuk, honnan jöttünk? Honnan tudhatnánk akkor, hogy nem csupán körbe-körbe járkálunk?

Arról nem beszélve, a múlt sem az egyén, sem a teljes közösség életében nem sterilen elszeparálható anyag, a jelen valamely formában magában hordozza, akkor is, ha nem akarja, akkor is, ha nem tud róla.

Matthew J. Kirby, Last descendants. Az istenek végzete, Fumax Kft., 2018.