Az előző részből: Amíg ők [Makoto és Rin] jobb híján, és mert aggódtak, erről vitatkoztak, addig Kiya épp visszatért testébe valahol a város ismeretlen részén.

Felnyögött, ahogy ráébredt képtelen helyzetére, tudta, hogy az a valami, ami hónapokkal ezelőtt beleköltözött, most újra visszatért. Kábán felmérte környezetét; fogalma nem volt, hol van. Lassan feltápászkodott az út közepéről, még idejében, egy sötét merci robogott felé dudálva. Az első ijedtség után továbbindult, hogy keressen egy utcatáblát. Néhány méterrel odébb meg is lelte, tanácstalanul álldogált előtte, ebben a kerületben még sosem járt. Eszébe jutott, hogy felhívja Makotót, ő biztos tud segíteni, ám máris tudatosult benne, nincs nála semmi. Ugyanekkor valaki rákiáltott:

− Héj! Héj, maga ott!

Egy rendőr volt. Egészen mókásan festett a futás, amit előadott, bár Keiko most ezt kevéssé értékelte. Szorongás kerítette hatalmába, hisz ő eddig nem volt magánál és ki tudja, mit csinálhatott ezúttal.

− Jó estét! – köszöntötte a rendőrt enyhén vacogva, igencsak lehűlt a levegő. – Van valami probléma?

Elég ostobán hangzott, de meg akarta tudni, vajon mit követett el.

A rendőr helyett a fölötte magasodó erkély muskátlija felelt rikácsolva.

− Még jó, hogy van probléma! Maga ki akar engem rabolni! Nyavalyás migráns! Lefeküdtél ide az út közepére, hogy hátha megsajnállak és kimegyek segíteni, aztán meg leütöttél volna, hogy bejöhess és kirabolhass! De ezt megjártad, én nem vagyok olyan bolond, hogy bedőljek egy ilyen trükknek.

− Te jó ég, hova kerültem – motyogta Kiya.

Megkönnyebbült, ezek szerint nem tett semmit.

A rendőr nem nagyon értette a dolgot. A lány egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, migránsnak se, bár látszott rajta az ázsiai vér. Talán kínai felmenői voltak, ő aztán nem ért ehhez. Ráadásul nem történt bűntény, most akkor miért is hívták ide?

Tétovaságát látva Keiko bizalmat szavazott neki.

− Nézze, uram, nem ismerem a hölgyet, sőt még a környéket sem. Eltévedtem, rosszul lettem, elájultam és csak most tértem magamhoz. Sajnálatos módon nincsenek nálam az irataim, de ha segít nekem hazajutni, igazolom magam.

A rendőrt megnyugtatta, hogy nem neki kell eldöntenie, mi legyen. A mihez tartás végett hozzátette:

− Remélem, azt tudja, hogy bírságot kap.

− Tudom, és higgye el, sajnálom, mostanában elég szétszórt vagyok.

− Jöjjön, elviszem az otthonába – intett a rendőr, azzal sarkon fordult.

− Na de, biztos úr! – rikkant a muskátli. – Nem engedheti el! Meg fogja ölni magát. Bilincselje meg! Tartóztassa le! – sipította.

Keiko nehezen állta meg, hogy el ne nevesse magát. Nem tudta, ki lehet ez a nő, de az biztos, hogy elmehetne a szívkirálynőnek, ott aztán egész nap sikítozhatna: Üssétek le a fejét!

A rendőr meg se szólalt; amikor Keiko közölte a címet, akkor is csak elképedve füttyentett. Hála égnek, nem firtatta, hova indult ő, hogy a végén a város másik felén kötött ki.

Csöndben autóztak át a város esti fényein és a hirtelen lezúduló eső függönyén, mely hangosan dobolt a karosszérián. Kiyát megnyugtatta ez a monoton ritmus, megbabonázva figyelte az út tócsáit. Hirtelen, mint az eget bevilágító villám, bevillant neki a vízben szétterülő vér képe. Döbbenetében majdnem felkiáltott. Lehet, hogy megölt valakit?

− Valami gond van? – kérdezte a rendőr.

− Nem. Csak azt hittem, valami, mintha átszaladt volna előttünk – felelt a lány meglepően higgadtan.

Gyorsan megregulázta gondolatait, most még nincs itt az ideje, hogy kibogozza ezt a hatalmas gubancot, amibe tudtán kívül belegabalyodott.

Amint benyitott a lakásba és meglátta a felé tóduló két fiú arckifejezését, tudta, hogy látták azt a másikat. Egy gyors mozdulattal csendre intette őket.

Miután igazolta magát és megkapta névre szóló csekkjét, rögtön az erkély felé vette az irányt, hogy rágyújtson. Alig lépett ki, már Rin csontropogtató ölelésében találta magát.

− Kei-chan! Mi történt? Annyira aggódtunk! Hol voltál? – zúdította rá egy levegővel.

− Elmondom, ha kapok levegőt – préselte ki a választ Kiya.

Erre Rin elengedte.

− Szóval?

− Nem tudom. Valahol a város másik felén tértem magamhoz, ahol rendőrt hívtak rám és letolvajmigránsoztak, pedig csak épp az ő lakásuk közelében estem össze.

Csend volt, a srácok valami folytatást vártak, de csak kérdést kaptak.

− Ő volt, igaz?

Rin bólintott. Makoto Kiya arcát fürkészte, Rint átverhette, őt nem, tudta, hogy van még valami. A lány is érezte a másik narancsvörös tekintetének szuggerálását és megadta magát.

− Hazafelé bevillant egy kép, ahogy vér keveredik vízzel. Nem tudom, mit jelent. Talán…

− Ki ne mondd! Ez ostobaság! – szólt rá élesen Makoto.

Kiyában ezernyi gondolat tódult fel és mind ki akart jutni, ám épp ezért végül csak egy rezignált sóhaj lett belőlük.

− És a tetoválás? Van valami köze ehhez? – faggatózott Makoto gyengédebb, de határozott hangnemben.

− Nem tudom – mondta immár sokadjára a lány.

− Hogy került rád? – érkezett az újabb kérdés, ám ekkor Rin közbeszólt:

− Hagyd már! Hiszen fáradt, összezavarodott és késő van, te meg itt nyaggatod!

Ez volt aznapra a végszó.

Egy gyors zuhany után, valamikor 11 óra magasságában Kiya kimerülten gömbölyödött össze takarója alatt. Bármennyire nehéz is volt minden tagja, agya éberen dolgozott, nem volt hajlandó tudomásul venni a villanyoltást. A lány ingerülten másik oldalára fordult, de a képek, gondolatok rapszodikus időrendben követve egymást tovább zaklatták.

Az a márciusi éjjel, amikor nem tudott elaludni, így elment járni egyet. / Honnan volt az a vér? Miért látta? / Hogy hogy épp arra járt? Mi lett volna, ha nem? / Ki lehet az a másik? / A bírósági tárgyalás, ahol szerencséjére jó bírót fogott ki és csak közmunkára ítélték. / A tetoválás. Az állítólagos kami arca, fénylő kagylószürke szemei, felkavaró hangja. / Miért tért vissza ez a másik? Mit akar? / Az a feneketlen kétségbeesés, a tehetetlenség fájdalma, a torkát összeroppantó félelem, ahogy meglátta a Makoto fejének szegezett pisztolyt, az összevert Rin könnyes arcát. / Talán a kamitól megtudhat valamit. / Az a kép a vérről. Tudja, hogy látta egy villanásnyi időre. Nem, nem lehet, hogy megölt valakit. De akkor honnan az emlék? / Keze remegése, ahogy próbálja hívni a rendőrséget, de közben tisztában van vele, hogy már késő. Makotót addigra megölik. Saját, halk, könyörgő hangja: Valaki segítsen! / A kami tud a másikról? Vajon miatta van megint benne? / A férfi újra Makotóra szegezi a fegyvert. Fájdalom nyilall tarkójába. Kihunyó öntudatában még visszhangzik a betonon széteső mobil csattanása. / Nem ölhetett meg valakit, hiszen csak akkor esett, miután magához tért… / A megkönnyebbülés, hogy barátai életben vannak, amire hideg zuhanyként éri: valaki mással él együtt a testében.

Sokadszorra fordult már meg az ágyban, mintha így kitérhetne cikázó gondolatai útjából. Talán kapcsolatba léphetne ezzel a másikkal.

− Mit akarsz? – suttogta szobája homályába. Semmi válasz. A meleg lassan átjárta, csapongó elméje is elcsitult.

− Ki vagy te?

Nagyon messziről, talán emiatt torzult hangon, mintha felelet érkezett volna.

− Nem tudom.

És Kiya öntudata kialudt.