Időnként, amikor valami titokzatos kapcsoló átkattan bennem és elér egy bizonyos szintet az egyre duzzadó feszültség, mint az űzött vad, menekülök a lakásunkból. Hogy hova? Nem tudom, nem érdekes, csak mennem kell.

Annak, hogy egy kissé már fagyos, legalábbis elég hűvös őszi reggelen itt ülök a kocsiban egy köd ölelte folyóparti helyen ezúttal jól körülhatárolható oka van: gyász és bűntudat és harag. A hangulatomat csak fokozza a rádiómból ordító Green Day melódia, miközben mozdulatlanul ülök és bámulom a tenyerem. A kezet, melyet megrázott, amikor egyezséget kötöttünk. Néhány csepp hullik a bőrömre és porlad semmivé. Értelmetlen könnyek, érzések és erőfeszítések.

Nem voltunk rokonok, sem barátok, csak két lélek, akik összesodródtak egy időre, majd ugyanolyan hirtelen szétkergették őket az élet áramlatai, akárcsak őszi szelek a lehullott, zörgő avart. Egyetlen dolog mégis összekötött minket, a válasz hiánya a nagy kérdésre: ugyan mivégre élünk? És: miért ne halhatnánk meg most azonnal? Bár ezt a kérdést ő mondta ki, nem állíthatom, hogy az én fejemben nem fordult már meg néhány alkalommal.

Itt, ezen a parton, e fa tövében voltunk akkor, tíz éve, itt köttetett meg az egyezség, ami az én kissé kétségbeesett ötletem volt, melytől úgy reméltem, nem vet véget az életének. Hiszen tíz év alatt csak lesz egy válasza, pozitív válasza az életre! Sejthetik, tévedtem. A tegnapra megbeszélt találkánkra helyette csupán egy levél érkezett. Istenem, milyen sablonosan kezdte! Mire ezt olvasod, én már halott vagyok…

Emlékszem, egy évtizede valahogy úgy próbáltam felvezetni egyezségünk:

- Vannak örök kérdések, de a válasz mindig egyedi.

Akárhogy is az már biztos, nincs egy igazi Coelhós karizmám, mert a rövid levélke, mely szerzőjét hívatott képviselni, hamar kiábrándított: Vártam, de nem változtam, sem én, sem a válaszom. Neked volt szükséged időre. Vajon most már megvan a válaszod?

Még mindig ez a kérdés visszhangzik a fejemben, amikor kikanyarodom az útra, hogy hazafele vegyem az irányt.

Nem, nincs válaszom, csak csinálom, élek − egyelőre, aztán majd valaki valamikor talán leméri a nagy patikamérlegen életem értékét.