Az előző részből: 

Yume fejét ingatja és nyersen közli:

− Mindig is tudtam, hogy nem vagy egy zseni, Himaru, de hogy himitsuhaként olyan tervet támogass, mely egy ki tudja, mikor élt szerencsétlen hagymázos képzelgéseire alapul… Szánalmas. Most szólok, hogy rám ne számítsatok, amíg ki nem gyógyultatok ebből a hülyeségből – ezzel egyszerűen ott hagyja őket.

Visszamegy arra a tisztásra, ahol letáboroztak. Leveti fegyvereit és egy kupacban a tó széléhez rakja. Ruháit kimossa és kiaggatja egy behajló faágra. Belemerül a vízbe, majd néhány perc úszás után kiül a tó sekélyebb részére. Fájó hasfalán kék és lila árnyalatú foltok virulnak. Próbál nem tudomást venni fájdalmáról, és miközben látszólag a víztükrön játszó napfényt csodálja, gondolatai égboltja egyre sötétebb színt ölt, ahogy lassan összetereli a szerteszét mászkáló foszlányokat.

Valami bűzlött neki ebben az egészben, nem kicsit, nagyon. Shingen soha nem hitt semmiben és senkiben önmagán kívül, pont most kezdte volna el? Nem, az apja soha nem tekintene ilyen áhítattal egy jóslatra. Ellenben túl sokszor hangoztatta, mennyire nincs ínyére, hogy egyetlen császár helyett több miniszter irányít egy jelképes uralkodó felügyeletével. Lehetséges lenne, hogy azért nem lépett semmit, mert ő maga is kívánta és várta Jaaku hatalomra kerülését? Igen, ám ezzel aláírta a saját halálos ítéletét.

Nem, még túl sok hézag van ebben a történetben. Shingen nem menne bele semmibe egyeztetés vagy szerződés nélkül. Valószínűleg egyszerűen rászedték, de miért? És itt van még Toriku, akiről valójában túlságosan is keveset tudott, amit igen, azt is Shingentől. Eddig nem igazán érdekelte, azonban most szerette volna jobban ismerni. Hova tűnt el? Miért nem végezték ki? Ha igaz az, amit állítottak róla és tényleg lemészárolta társait, akkor a törvényeik szerint ezt kellett volna tenni. Ha mindvégig bosszút akart állni, miért nem mutatkozott közel másfél évtizedig? Miért most bukkant elő?

Yume ingerülten felmorran. Bármi is van e felfordulás mögött, bárkik is szervezték ezt meg, ő nem volt itt, ő is felelős, a saját gyávasága és megalkuvása miatt tart ott, ahol és most talán már régen késő bármit tenni. Mélyen beszívja a levegőt, majd hatalmas sóhajjal kiengedi, hogy megszabaduljon a rátelepedő, nyomasztó érzésektől, melyek csak akadályozzák. Anélkül, hogy hátranézne, rászól az őt figyelő férfira.

− Nem kell engem őrizni, Kiyoru.

− Már hogyne kéne?

Yume villámgyorsan felkapja egyik tőrét és elhajítja. A fegyver rezegve áll bele a Kiyoru mellett álló fa törzsébe.

− És nehogy azt hidd, nem szándékosan vétettem el.

− De a ruháid hol vannak? – ellenkezik az előbbi mutatványtól kissé megriadt férfi.

− Na, majd pont azért nem tudok harcolni, mert nincs rajtam ruha! Mellesleg alsónemű még van – válaszolja a lány és úgy dönt, itt az ideje kikászálódni a kellemesen hűvös vízből.

− Mondták már, hogy bosszantó vagy? – kérdi Kiyoru.

− Mondták már, hogy milyen pukkancs vagy ilyenkor? – replikázik Yume és régi barátja felé fordul, aki rögvest lesüti szemét és idegesen mordul a lányra:

− Édes élet! Vegyél már fel valamit!

Yume grimaszol.

− Tch. Mintha nem láttál volna még így!

Azért felkapja és magára csavarja köpenyét.

− Így már megfelel, szemérmetes uraság? – gúnyolódik.

Kiyoru felnéz és elmosolyodik.

− Tökéletes.

− Csodás! – közli újabb fintorral arcán a lány. – Hol hagytad a kölyköt?

− Mondtam, hogy maradjon ott.

− Szerencsétlen!

Kiyorut felbosszantja Yume aggódása és együttérzése.

− Nem kell sajnálni – feleli, hangjából kihallani ingerültségét.

A lány kérdőn néz rá.

− Ame Himaruval van elfoglalva, azon veszekszenek, hogy melyiküké az igazi jóslat – Yume prüszkölve felnevet, erre már nem tud másképp reagálni. – Hito pedig éppen Hana mérgekről szóló kiselőadását hallgatja.

Még mielőtt kérdezné, Kiyoru informálja:

− A wataridori lány. Sabishii Hana a neve, úgy tűnik, a mérgek mestere és a gyógynövényeké. Küldött is neked valamit. Azt mondta, ez csillapítja a fájdalmad, csak rágd szét – mutat fel egy méregzöldben pompázó levélkét.

Yume felhúzott orral, bizalmatlanul méregeti.

− Ne aggódj! Nem akar megölni, úgy tűnik mély benyomást tettél rá…

− Tudom, mi ez. Csak gyűlölöm az ízét.

A hatás kedvéért még nyelvet is ölt rá, mire Kiyoru nemes egyszerűséggel a szájába gyömöszöli a gyógynövényt.

− Nem is szeretned kell, hanem megrágni – utasítja a férfi.

Yume ölni tudna tekintetével, arca minduntalan egyre furcsább grimaszokba rándul, ahogy bőszen igyekszik letudni a rágás folyamatát.

− A te ostoba poénjaidat is utálom – puffogja nyelés után.

Kiyoru elvigyorodik

− Na, most ki is a pukkancs?

− Szeretnél még élni? – érkezik a kurta válasz.

A férfi meghátrál és Yume kezébe nyom egy apró tégelyt.

− Ezzel kend be a sérült területet.

A lány megkönnyebbül.

− Legalább nem kell megenni. Viszont fordulj el, mert le kell vennem a leplemet – figyelmezteti Kiyorut és leül.

Újból beléhasít a fájdalom, ahogy megfeszíti hasizmait, hogy lássa is, mit ken be, de ülve is maradjon. A férfi kisegíti, ő is leül háttal Yumének, így az neki tud támaszkodni. Sokáig maradnak így, az ég kékjét átszelő felhők útját követik. Aztán Kiyoru megtöri a csendet.

− Sajnálom, nem volt más választásunk. Shingen… − szavai elsöprik a közéjük telepedett idilli békét.

− Mindig van más választás – szakítja félbe komoran és bosszúsan Yume.

Visszatekeri magára köpenyét.

− Neked is lett volna – vág vissza a férfi.

− Így igaz.

A lány halk egyetértését újabb csend követi.

− Akkor miért haragszol? – faggatja Kiyoru némi hezitálás után.

Yume megfordul, hogy barátja szemébe tudjon nézni.

− Haragszom, mert teljesen felesleges ezen rágódni, te mégis feszegeted…

− Hazudsz.

A lány nem ellenkezik, nem tagad.

− Most nem megy, talán sose fog… − elhallgat, szemeiben mérhetetlen fájdalom tükröződik, haragja fokozódik, míg ki nem robban belőle.

− Hét év után, a teljes összeomlás szélén neked tényleg ez a legfontosabb? Mégis mit szeretnél? Hogy megnyugtassam a lelkiismereted? Hogy azt mondjam, te nem hibáztál, ártatlan vagy? Hát nem! Te gyáva voltál és ott hagytál. Én meg gyáva voltam és ott maradtam. Ez az igazság, mással nem tudok szolgálni. Most pedig menj el!

Kiyoru azonban nem mozdul.

− Te pedig nem kerestél, ahogy én sem téged, de most mégis itt vagyunk. Nem, nem akartam, hogy megnyugtass, hogy hazudj. Azt szerettem volna, ha mindezt elmondod, kimondod és szeretném, ha megbocsátanál nekem és magadnak, hogy új életet kezdhessünk együtt. Ha idő kell, rendben, adok, amennyi szükséges. De azt felejtsd el, hogy elmegyek.

Utolsó mondatát olyan határozottsággal mondja, hogy Yume nem ellenkezik. Tudja, felesleges lenne.

− Rendben – csupán ennyit mond.

A gyógynövénytől egyébként is teljesen kába lett és haragjának hullámai is elsimultak. Közelebb bújik a férfihoz és álmosan pislogva elfészkeli magát karjai közt. Kiyoru gyengéden átöleli, mikor a lány félálomban kimonójába motyogja:

− Hiányoztál.

Amíg Yume édesdeden szunyókál, Kiyoru meg őrzi, én várok; várom, hogy kapjak valamit és persze, hogy nem történik semmi. Hiába kérem láthatatlan informátorom, mutasson néhány emléket, netán narráljon valamit arról, hogy mi is történt a két jómadár közt. Juszt se tudok meg semmit, így aztán körülbelül két órán keresztül halálra unom magam.