[Hírnökszirmok]

- Név? – mordult rá a fogadós, akár egy kutya, miközben cseppet sem kedvesen végigmérte szokatlan fizimiskáját.

A szúrós tekintettől feszélyezetten a lány halkan elrebegte nevét, amit persze a fogadós nem hallott, ezért ismét rámordult.

- Airi Esther Yamada Garcia – felelte hangosabban a lány.

A csomagokat becipelő hordár fiú is látta rajta, mennyire kényelmetlenül érintette a fogadós viselkedése, ami miatt kénytelen volt bántóan kiabálni, legalábbis ő így érezte.

Sütött a lányról, épp annyira, ahogy idegen származása, fogalma sincs, miféle helyre érkezett. Talán senki sem figyelmeztette, városuk a messze földön hírhedt Veszekedők városa. Valószínűleg sehol sem ismerték a várost másképp, ezért nem reagáltak valódi nevére. Különben elmondták volna, ha csak nem hajtja a megélhetés szüksége, netán egyéb kötelezettség, jobban teszi, ha távol marad e mételytől, ami itt az egyébként gyönyörű falakból árad. A kedvességet, előzékenységet itt ugyanis hírből sem ismerik, mindent, minden kapcsolatot megül az örökös rosszindulat és frusztráció. Mindenki a magáét keresi, sosem néz másféle, csak akkor, ha elébe toppan valaki, ilyenkor is csupán egy rossz szóra telik, mert az illető útban van, és egyáltalán, miért létezik. A kocsisnak útban van a bevásárlásból hazatérő asszony, akinek útját állta a másik vásárló, minden kiszolgálónak terhére van a vendég, akik egymást tapossák, otthon nem lehet lépni az asszonytól, az gyerekei, anyósa, apósa foglyának érzi magát…

A fiú, hogy enyhítsen a lány zavarán, halvány mosolyt küldött felé, mire beleütközött a másik hordár, akinek a sarkán taposott a kocsis és mindketten elátkozták őt bambaságáért, holott valami idióta hibájából elkutyulódott egy csomag, s most égre-földre kereshetik. Nem jutott hát tér és idő a kedves szóra, egy kis jóra egy zord világban.

Másnap reggelre kifordult a világ magából. A fiú el nem tudta képzelni, hogy ez megtörténjen; menyasszonya és családja jó kedvvel ébredt s köszöntötte a másikat, az utcán, ahol addig szitkok röpködtek, most jó kívánságokat, mosolyt, kedves gesztust adtak-kaptak az emberek, ha baj adódott, megoldották csendben, olykor kinevették magukat, mondván, ez úgy tűnik, nem az ő napjuk. Ha akadt is hangos szó, nézeteltérés, hamar elcsitultak a kedélyek. Nem fért a fiú fejébe e hirtelen pálfordulás, sem az első, de még a sokadik napon se.

Talán három-négy hét telhetett el e bűbáj hatása alatt, már-már kezdett hozzászokni az új rendhez, amikor rohamos romlásnak indult a hangulat és nemsokára, egy-két kivételtől eltekintve, ugyanolyan mogorva lett mindenki. Apja ismét inkább a kocsmában múlatta az időt, anyja újra szidott mindenkit, legjobban menyasszonyát, aki pedig gyűlölettel gondolt az egész családra, az utcákon, lépten-nyomon átkokat dobáltak az emberek. Megint csak képtelen volt rájönni, mi bújt az emberekbe.

Addig-addig rágódott e kérdésen, mígnem egy este kibökte kollégájának és barátjának, aki azon kevesek közé tartozott, akik megőrizték azt a varázslatot, mely egy időre az egész várost megváltoztatta.

- Egyszerűen elfelejtették – felelte szűkszavúan a barát, majd intett, hogy kövesse.

Egy darabig csöndben sétáltak, lassan, ahogy az éjjeli színek átitatják az égboltot keletről nyugat felé. A város főtere felé tartottak, út közben aztán talán a türelmetlenségét megérezve, a barát ismét megszólalt:

- Emlékszel a külföldi lányra?

- Aki annyira elveszettnek tűnt és olyan furcsa, hosszú neve volt?

- Igen. Az érkezése után, pont így estefelé, elkezdett hullani a hó, legalábbis elsőre mindenki azt hitte, annak ellenére, hogy még épp csak elkezdődött az ősz. Aztán kiderült, nem is hó esik, hanem halvány rózsaszín és fehér virágszirmok. Ahogy megtelt velük a levegő, az embereket látomás kerítette hatalmába, ezt többen megemlítették még másnap, harmadnap. Ha egyszerűen kellene megfogalmaznom, láttad, beleláttál a másik elméjébe, tudtad, mi történt vele, átérezted a helyzetét…

- És ez megváltoztatott – zárta le a mondatot a fiú. – De mi köze ennek a lányhoz vagy a szirmokhoz?

- Mindjárt megérted – hangzott a válasz.

A következő néhány percben a várakozás csendje lett kísérőjük, míg meg nem érkeztek a fákkal körülölelt főtérre, melynek közepén egy csodás szökőkút állt. Barátja annak oldalára mutatott, ahol gyönyörű betűkkel a következő mondat állt:

Ha elfelejtenéd az üzenetet, idézd fel a szirmok útját.

Ideje sem volt kérdezni, a másik rögtön folytatta:

- Tudod, hogy időnként felébredek hajnalban, és ha nem tudok visszaaludni, teszek egy sétát. A sziromhullást követő éjjel láttam, amint a lány idevési ezt a mondatot.

- Azt értem, de mit jelent a szirmok útja?

Alighogy kimondta kérdését, megpillantott egy apró, fehér szirmot épp az orra előtt. Követte tekintetével amint megállapodik a szökőkút vizében a többi társaságában.

- Mit látsz a víz tükrében?

Megdöbbentette a kérdés, még inkább a hang, nem a barátja állt mellette, hanem a külföldi lány.

- Magamat – felelte egy perccel később.

- Látod abban a képben mindazt, ami vagy? – meg se várta a választ. – Vagy az csupán egy kép a fizikai valódról és jelen érzelmeid egy részéről? – újabb rövid szünetet tartott. – Nem gondolod, hogy mi mind csak egy ilyen pillanatképet érzékelünk egymásból, és könnyebb nem is gondolni arra, mi minden van-e kép mögött?

- Talán. Nem tudom, mert…

- Persze, te szeretnéd tudni, mi van ott, azonban sokan még csak nem is gondolnak erre, akár épp azért, mert olyan emberekhez volt szerencséjük, akik valóban olyanok, mint a kép, legyen az szép, vagy rút.

- De ha egyszer már látták, hogy tűnhetett el, hogy felejthették el?

- Ó, nagyon könnyen! Megpillantották, ám nem tanulták meg még megőrizni látásukat. A változáshoz idő kell és munka. Én csak annyit tehettem, hogy itt hagyom e szirmokat, hogy adjanak hírt erről újra és újra.

Mire ismét felnézett tükörképéből, a lány eltűnt. Tekintete a tér fáira tévedt, bár ősz volt már, mind virágba borult. Innen kapta a város későbbi nevét, amikor – ha nem is mindig és mindenkinek – jobb lett a hangulata, már nem veszekedett folyton a lakosság. Így lett a Mindig Virágzó Fák városa, ahol az elnyílt virágok után újabb bimbók bontogatták szirmaikat.