Amolyan mindent bele így az adventi időszakban, és mindezt írom november közepén. Ennek nyilván az is oka, az írások később jelennek meg. No, nem mindig, tekintve, hogy per pillanat szombati bejegyzés sehol és szerda van, de mivel más és más a téma, hangulat, hát időnként nem terv szerint alakulnak a dolgok. Valahogy nekem mindig így sikerül (oké, az esetek 80 %-ában), tervezek én állandóan, aztán persze, hogy nem egészen úgy valósul meg. Már kezdem megszokni.

Ha már hangulat meg szeszély, akkor macska. Ő indította el hajnalban bennem e gondolatmenetet.

Én most a körülményeinkhez alkalmazkodva hajnal fél ötkor kelek, ötkor elviszem dolgozóba életem férfiját, olyan hat óra magasságában hazaérek. Őfelsége ilyenkor vagy már az ajtóban vár, esetleg rohan elém a szobából, vagy épp valahol alszik, ha olyanja van, talán felnéz és konstatálja, hogy a házi szolgája megérkezett.

Első utam rendszerint a mellékhelyiségbe vezet, amit felesleges bezárnom, nagysága ugyanis akkor ellenállhatatlan kísértést érez a bejövetelre és addig kapar, zörget, amíg megnyílik az út előtte. Mivel macska a lelkem, természetesen csak és kizárólag akkor lehet szeretgetni, amikor ő akarja, sőt követeli. Ez pofonegyszerűen zajlik, felugrik az ölembe, legyek épp bárhol, és elkezd dögönyözni, helyezkedni, az orrát a karom alá, pulcsimba fúrni és dorombolva élvezi a simogatást, amíg meg nem unja, akkor annyit se nyávog, viszlát, megy a dolgára. A szeretetéhsége időtartama alatt fogoly vagy, ott kell maradnod, ahol vagy, ha épp a WC-n, akkor ott üldögélsz vele. Mivel pedig igazi macskás vagy, akármilyen kényelmetlen is, közben elönt a boldogság, megkaptad a kegyet tőle, most szeretheted. És igen, ez most olyan nyálas dolog, aggódhattok, később se lesz jobb, mert ha már tétlenül ülsz egy helyben így karácsony közeledtén, akkor persze, hogy a karácsony jut eszedbe.

Nem, nekem nem az ajándékok, egyrészt én már tudom, kinek mi, már beszerzés alatt vagyok, másrészt én meg nem vágyom semmire. Azt kivéve, hogy már tűkön ülök, hogy feldíszíthessem a lakást. Itt lép be a változás. Nem is kis változás, néhány éve még a fától is kirázott a hideg, nemhogy az ablakra ragasztgassak hópelyhes matricákat, magyarán a lelkesedésem valahol mínusz végtelen felé tanyázott, a béka feneke alatt a mínusz tizediken. Nem azért, mert gyerekkoromban nem kaptam ajándékot, ó, dehogynem, méghozzá viszonyainkhoz képest drágát, sokat, hogy aztán januárban, februárban hideg vízben fürödjünk, mert nincs pénz a bojlert megjavítani vagy épp kikapcsolják az áramot. Kaptam ajándékot, ám örömöm tarthatott néhány percig, nem, nem azért, mert egy hálátlan dög vagyok, hanem mert ennyi ideig tartott, hogy drága szüleim találjanak valami apropót, amin jól össze lehet veszni és elszabaduljon mindennapi poklunk. Tán nem nagy csoda, hogy így aztán sem a karácsonyt, sem az adventet nem élveztem még sokáig.

Tavaly vettem először észre magamon, hogy most már úgy várom, az érzés, a hangulat miatt. Ehhez nyilván nekem is fejlődnöm kellett, legalábbis változnom, kinyitnom meglehetősen zárkózott, begubózott valóm, másrészt óriási szerepe van benne páromnak és családjának. Aki járt hasonló cipőben, mint én, az szerintem pontosan ismeri azt a bizalmatlanságot, félelmet tartalmazó görcsöt, ami mindenféle szülővel szemben megfeszül az emberben akarattalanul, tudattalanul. Ráadásul ezt a görcsöt csak te érzed, te tudod, sejted, miért van. A másik fél meg adott esetben annyit lát, hogy ez a szerencsétlen még azt se tudja, hogy köszönjön, durvábban hogyan kell köszönni. Így visszagondolva már megmosolyogja az ember, de adott helyzetben szörnyen érzi magát a delikvens, mivel nem bunkóságból csinálja, pusztán annyira szorong, hogy még azt is elfelejti fiú-e vagy lány. De ha olyan szerencsés, mint én, akkor idővel ráébred, most ezektől az emberektől teljesen mást kap, elfogadást, az állandó mindenben lehúzlak totális hiányát, de annyira, hogy még azt is pontosan érzik, oké most baromságot csináltál, de nem vagy hülye, felfogod, és nem szükséges ezért még pluszban büntetni; azt, hogy van, kire számítani. Ezek egy hozzám hasonló embernek hatalmas dolgok, mert egyáltalán nem természetesek, kimaradt ez az életemből és bőven hálás lehetek nekik és az életnek, hogy mégis megtapasztalhatom, igen még akkor is, ha nem minden csupa rózsaszín-lila csillámpónis köd. Ha kívánhatok valamit nektek, azaz, hogy bárhol, bármikor is, legyen meg ez a tapasztalatotok, azonban ehhez nektek is kellhet változni, befogadó képesnek lenni, azzá válni.

Mondhatjuk, az élet, sors, jóisten, akármi, volt olyan rendes, hogy „kicsit” törlesszen nekem, ettől még nem tűnik el teljesen az a hiány és nem spórolhatja meg az ember annak következményeit és a változással járó energiát, munkát, olykor a szenvedést. Ám ez is lehet jó, mert már tudatosítottad, hogy ez és ez a hiány, és ezt így kell elfogadni, ezzel is lehet élni, sokan nem jutnak el ide, aminek sokféle oka van, nincs egyetlen bűnbak. Lehet jó, mert nemcsak akarsz, tudsz is dolgozni a változáson, mert igen vannak, akiknek ez is kiváltság, gondoljunk bele, az önmegvalósítás vagy az elfogadás már milyen magasan van Maslow piramisán, annak, aki a fizikai létszükségleteiért küzd folyamatosan talán az igény sem jelenik meg erre, vagy ha igen, jóval kevesebb ideje, energiája, lehetősége van erre.

Érzem, sokan gondolhatják, miért vagyok mindig ennyire lelombozó, negatív, miért emlegetek ilyeneket. Mert találkozom ezzel, azzal, hogy jónak nem jó, de az van, hogy az életünkben nemcsak a mi döntéseinknek, az általunk ismert emberek személyiségének és döntéseinek, hanem a tágabb környezetnek és a véletleneknek, a szerencsének is van szerepe. A véletlen vagy a szerencse pedig nem azért adódik, mert te vagy én, vagy akárki (jobban) megérdemli, csak jön és van, hogy megy.

Borzasztó, egy most már érzésem szerint igen jó élettel azzal szembesülnöm, amikor mások keserű megjegyzéseket dobálnak felém, mert nekik így vagy úgy rosszabb. Döbbenetes, amikor mély depresszióban ott vagy a pszichológusnál és az asszisztense irigyel, mert ő is írna, ha nem kéne itt ülnie. Lehet, nem hiszitek el, de nem az jutott eszembe, hogy basszus, ő mégse szorul pszichológus segítségére, sajnáltam, és szégyelltem magam, bűntudatom volt, hogy nem csinálhatja azt, amit szeretne, hogy ilyen az élete.

Pedig elég rosszból indultam, igen, lehetett volna az is rosszabb, és még csak azt se mondhatnám, ma aztán, főként egy külső, társadalmi norma alapján nézve, sikeres vagyok. De van jó az életemben bőven, ajándék, amiért hálás is tudok lenni, azonban egy pillanatig nem gondoltam azt, hogy azért mert nekem ez jár, mert megérdemlem, mert különb lennék bárkinél. Most ilyen lapokat húztam, aztán ki tudja, mi lesz a következő. Félreértés ne essék, az ember nem tehetetlen, viszont nem is mindenható.

Ami biztos, (és akármennyire is szentimentális) szívből kívánom, hogy legyen miért hálásnak lennetek és legyetek képesek rá, ha nem is itt és most, vagy épp karácsony előtt, de egyszer legalább.

Nyálban tocsogó Ao grimaszolva el.