lopott csók

Kedd délután, amint hazaért az egyetemről, nekilátott két napja érkezett megrendelésének. Démon egy darabig az ölében dorombolt, néha ráemelve szürkéskék tekintetét, mintha ellenőrizné. Aztán amikor még épp csak elkezdett alkonyodni, Démon az ablakhoz rohant, az üvegre tapadt, majd éktelen hangos vernyákolásba kezdett és Kiya körül rohangált, mint egy eszelős. Szemei sárgán világítottak.

Minek után a lány semmire se ment a zizzent macsekkal, hirtelen felindulásból döntött, felkapta az állatot és elment a szentélyhez.

Ott állt a főszentély lépcsőjén. Mosolygott, harminckét foggal, acélzöld copfja antennaként meredt az ég felé. Összeszűkült szemrésében kagylószürke írisz csillogott.

− Már vártalak! – üdvözölte, aztán a macskára nézett. – Ne izgulj, nem lesz semmi baj!

Démon elhallgatott és leugrott Kiya öléből.

− Tudja ki ez a macska? Ki a testfoglalóm? – szegezte a kaminak kérdéseit.

Az továbbra is idegesítően boldog képet vágott.

− Lehet. Ami fontosabb, ha hazamész, nézd meg a szekrény alját.

− Tessék?

− Mindent a maga idejében – bölcselkedett a férfi.

A lányt elöntötte a düh. Megragadta a kami kimonóját.

− Na, ne szórakozzon velem! – kiabálta.

Maga sem hitte el, be akart húzni egyet a fickónak, ám helyette megcsúszott és elesett, leterítve őt is.

Felnézett, néhány centi közelségből Daiki szürkéskék tekintetével találkozott.

− Helló! Ennyire hiányoztam?

− Nagyon. Hozd vissza! – követelte Kiya.

− Hát… Megpróbálhatom.

Daiki vigyorából sejthette volna… A férfi megcsókolta, karjait a lány dereka köré fonta. Kiya öntudatát vesztette és mégsem. Egy teljesen más tudatállapotba került s ki tudja, mikor eszmélt fel ebből azzal a gondolattal: mégis mi a fenét csinálok én?

Se szó, se beszéd Daiki nemesb szervébe térdelt. Felpattant és elsietett, csak a macskának szólt oda:

− Gyere, Démon!

Haragja vörös üvöltésén átszűrve hallotta testfoglalója hangját.

− Kezdesz fejlődni.

holtak felkelése

Elszundított. Félálomban hallotta, Démon megint eszelősen nyarvinkol, körülötte trappol a kanapén. Makoto próbálja fegyelmezni a macskát is, az attól frászt kapó és sivalkodó Rint is. Tarkója bizsergett, egyre erősebben, míg fel nem ébredt. Utána lejjebb kapcsolt, olyan volt, mint egy gyengéd masszázs.

− Már megint te?

Rin állt előtte. Vádló tekintetéből tudta, hogy… A testfoglalója van porondon? Akkor ő miért érzékel?

Nem kapott időt a mélázásra. A démon felpattant, szobájába viharzott, feltépte a szekrényajtót. Némi lázas kutakodás egy kardot és valami furcsa pisztolyt húzott elő a szekrény aljában pihenő függönyök és ágyneműk alól.

Kitárta az ablakot, beleszagolt a levegőbe; bármit is érzett, azt Kiya képtelen volt azonosítani. A testfoglaló felmászott a párkányra.

− Ácsi! Azért ennyire nem sietünk! – mondta volna Kiya, ha nem csak befogadásra lett volna képes. Egyébként is mire a végére ért, lent voltak az utcán.

− Ne nyafogj! – mordult rá a démon.

Rohant.

− Jó lenne, ha legalább eltakarnád az arcomat – vetette fel Kiya gondolatban.

Ugyan fogalma sem volt, hova mennek olyan sebességgel, hogy mit sem lát a környezetéből valami szürreális fényfoltos masszán kívül, de jó lenne, ha senki sem ismerné fel, vagy nem tudna róla részletest leírást adni.

Testfoglalója értetlenkedett.

− Tökmindegy! – morcolt Kiya.

Első reakciója ellenére a démon fejébe húzta kapucniját, orra és szája elé tekerte sálját.

− Legalább praktikus holmit hordasz – ismerte el utána.

− Ezt most vegyem bóknak?

Kiya költői kérdése még ott lebegett köztük, amikor egy kertvárosi villánál a démon lassított. Átmászott a már itt-ott omladozó, több évtizedes kőkerítésen. Villámként cikázott végig a parknak is beillő kerten. Már bent voltak a hatalmas csupa márvány előtérben, mire Kiyának feltűnt, hogy sokkal többet lát. Valamiképp adaptálódott testfoglalója sebességéhez.

A merő giccs nappaliba vezető ajtónál megálltak. Nyöszörgés, elfojtott sírás, karmolászás, zörgés, hörgés szűrődött ki. Belestek. Egy nő feküdt a fényben meg-megcsillanó parkettán, rajta és körötte hullák. Erőszakos, kutakodó, tomboló, különféle mértékben bomlott holtestek. Négyen.

A démon habozás nélkül elővette azt a pisztolyszerűséget, egyetlen kattintással egy bizarr, ám valahonnan nagyon ismerős számszeríjra hajazó fegyvert varázsolt belőle. Beosont és pislogásnyi idő alatt lelőtte mind a négy élőhalottat.

Fentről dörömbölés hallatszott, az üresen kongó, hideg előtér felerősítette. Megállás, tétovázás nélkül kirohant, majd helyből felugrott az emeleti folyosóra. A túlvégen álló, cirádás ajtó elől két halott indult felé. Kiya érezte, szája furcsa féloldalas mosolyra húzódik, ujja kétszer mozdult az íj ravaszán. A holtak jól nevelten lefeküdtek, bár a helyszín nem stimmelt. A nyikorduló ajtó mögül előrontott a bátor házura, kezében csőre töltött puskával. A testfoglalóra szegezve felordított:

− Takarodj innen!

A démon gúnyosan felelt:

− Ha tudom, hogy ezek csak a hőn szeretett háziállatai, meghagyom őket.

A selyempizsamás ürge hülyén bámult rá, nem volt egy észkombájn.

A testfoglaló egy Tch-vel otthagyta, leugrott a lakkozott fakorlátról és futott tovább.

Még három különböző helyen játszottak le hasonló forgatókönyvet. A démon beengedte magát, igaz erre nemigen volt szükség, a zombik barlanglakóként mindent tárva-nyitva hagytak. Gyorsan kiiktatta meglepett ellenfeleit, hol íjjal, hol karddal.

Kiya elcsodálkozott, mi mindent képes kihozni emberi testéből a démon ereje. Ez után nem tűnt olyan hihetetlennek, hogy valóban ő ütött ki egyszerre hét tagbaszakadt fickót.

A megmentett lakók elképedve meredtek rá, vagy nekirontottak, mert egy családtagjuk már meghalt, vagy rettegve menekültek előle is.

Az utolsó helyen, egy új építésű lakópark legfelső emeletén, a pocakos tulaj és vérmes természetű felesége ott akarták tartani, amíg megérkeznek a szirénázva közeledő rendőrök. Rajta követelték az állítólag baromi drága kínai vázájuk árát, ami a dulakodásnak esett áldozatul. Való igaz, a démon pottyantotta oda az egyik eleven hullát, amikor az orvul a hátára ugrott.

A fickó egy baseballütővel, némbere a partvisnyéllel felfegyverkezve igyekezett maradásra bírni. A testfoglaló kinevette őket. Megfordult, a teraszra szaladt. A hat emelettel lejjebb kígyózó úton egy zárt szekrényű teherautó közeledett. Erre ugrott rá.

Az autó mögött lehúzódó rendőr szemeit dörzsölgette. Mivel társa szerint csak hallucinált, annyiban hagyta a dolgot.

Hamarost kiderült, mégse látomás volt. Társa legyintett, ugyan ki élne túl hatemeletnyi zuhanást? A testet azonban nem lelték sehol a környéken, a teherautó rendszámát pedig nem jegyezték meg.

Mire nem eléggé éberék rájöttek baklövésükre, a testfoglaló már hazaért. Kiya visszakapta testét. Hirtelen szakadt rá a kimerültség, így a fiúkat ignorálva szobájába vonult és − ahogy Rin megfogalmazta − eldőlt, mint a krumpliszsák.