[Fényhozó]

Kurayamie városa hatalmas volt, zsúfolt. Az égalját nyaldosó épületei ezreknek és ezreknek adtak otthont, utcái keskenyek voltak, inkább sikátorok, még a legfényesebb nyári nappalon is sötétek. A szomszédos tartományok lakói, akik remekül megéltek a várossal folytatott kereskedelemből, ezért nevezték a sötétség otthonának. Bár e nevet a városiak gyűlölték, hisz épp azért költöztek ide, mert a város körüli vidéket szép lassan felemésztette a sötétség.

Nagyjából hatvan éve történt az első eset. Azóta minden második, harmadik évben elvesztettek egy települést, és most már közel három éve az utolsó kisváros is elesett. Jelenleg majdnem harminc népes helység lakói éltek Kurayamiéban, és napról napra jobban rettegtek a sötétség eljövetelétől.

Mindig ugyanúgy kezdődött, először megfakultak a világ színei, egyre fénytelenebbek lettek, mígnem a világ monokrómmá lett, majd a fény halványulni kezdett, minden nappal sötétebbé változtatva mindent körülöttük, minden nappal nőttek az árnyékok, mígnem minden körvonalat eltöröltek, mindent elnyeltek.

Nem volt különösebben meglepő ezek után, hogy sokan kétségbeestek, akik látták érkezése napján a fiatalembert. Olyan furcsa fényt árasztott ugyanis magából, amely mellett sápadtabbnak tetszett a világ bármely színe. Ezek az emberek aztán rögvest riadót fújtak, mondván: elkezdődött, a sötétség ismét hódításba fogott. Volt köztük egy nő, aki egyenesen a fiatalembert vádolta, azt mondta: ő a sötétség követe, a démon, amelyik mindig más ember álarcát ölti magára, de a szíve és a vére fekete, akár a csillagtalan éjszaka, megfertőzi a földet, a vizet, a levegőt, amerre csak jár.

Az ifjú, aki magas volt, hullámos barna hajába aranyszálak vegyültek, szeme meleg barnájában sárga napraforgó nyílt pupillája körül, valójában csak egyszerű utazó volt. Fénye, mely alakját körülölelte, sajátja volt, jele és megkoronázása jó kedélyű, kedves, szerető természetének. Néhányan pontosan látták ezt, sőt akadt olyan, aki elmesélte neki szomorú helyzetüket, és a segítségét kérte.

Aiden Lewis megértően hallgatott, majd arra kérte őket, másnap látogassák meg vele a városon túli vidéket. A köré gyűlt csoportból a következő hajnalon néhányan hiányoztak, félelmük erősebbnek bizonyult kíváncsiságuknál, azonban új arcok is megjelentek, többnyire az előző nap összegyűltek családtagjai, távolabbi rokonai, barátai. Közel kétszázan távoztak vele, és alkonyatkor egyikük sem tért vissza, csupán Aiden lépett át a városkapuján mosolyogva.

Ez aztán még többeket győzött meg arról, amit a nő hirdetett: Lewis, a sötétség démona. Egyre többen kezdték el mondogatni, annak idején saját falujuk/városuk sötétbe borulásakor is érkezett hozzájuk egy furcsa vándor, egyesek egyenesen azt állították, Aident látták akkor is, holott történt az vagy negyven éve, az ifjú pedig nem tűnt húsz-huszonötnél többnek. Hitük gyorsan terjedt, akár a futótűz.

Nem telt el három nap, mire a dühös és egyre rémültebb tömeg úgy határozott, elpusztítják a démont. Dél körül fegyverekkel felszerelkezve megtámadták Aiden Lewist, aki éppen ebéd utáni sétára indult szállásáról. A fiatalember először megpróbált a lelkükre beszélni, ám ezzel jobbára csak növelte az ellene irányuló gyanakvást és gyűlöletet. Ezt látva ő is pisztolyaiért nyúlt, ahogy azok is fegyver után néztek, akik meg akarták védeni és fényhozónak nevezték.

Az, hogy Aiden alakja minden eddiginél fényesebben tündökölt, s e ragyogás mint egy páncél védte, hogy golyói apró, aranydárdákként jelentek meg, és nem ölték meg az embereket, hanem többeket az ő oldalára állítottak, csak olaj volt a tűzre a többség számára. Sokan közülük úgy határoztak, ha nem őt, hát megölik az árulókat. Ez után döntött úgy Aiden, hogy megadja magát, előtte meghagyta a körülötte állóknak, hogy fussanak, tűnjenek el a városból. Egy részüket azonban szintén foglyul ejtették és vele együtt bebörtönözték.

Alkonyat után jöttek Aidenért, és a sebtében összeeszkábált vesztőhelyre vezették a város szélén, ahol egy oszlophoz kötözték, majd meggyújtották az alatta felhalmozott, bútorokból készült máglyát, miközben azt kántálták: Égjen a démon!

Legnagyobb meglepetésükre azonban Aiden kiszabadult, többen később azt állították, egy fényes angyal vágta el kardjával köteleit. A tűz egyre nagyobb és fényesebb lett, majd szikrák pattantak ki belőle, s a levegőt hullócsillagokként átszelve az emberek testébe fúródtak. Aiden közben eltűnt, már csak a hangját hallották, amint azt kiáltja:

- A sötétség a szívetekben és elmétekben van.

Azon az éjjelen még néhány ezren elhagyták Kurayamiét, a távozók közül páran beszámoltak arról a káoszról, ami Aiden távozása után kibontakozott. A tömegben egyre többen szó szerint megőrültek, azt kiáltozták, eljött a sötétség, tomboltak, gyilkoltak, vagy épp magukkal végeztek.

A legelején Aidennel tartó csoport tagjai elmondták, azért nem tértek vissza, mert az ifjúnak igaza volt, a sötétség bennük nőtt, bennük uralkodott el, amikor kiértek a városból, a nap éppúgy felkelt, s a színek éppúgy tündököltek, mint előtte.

A vidék hamarosan újra megtelt élettel, néhányuk alig egy hónappal később visszatért Kurayamiéba, hogy túlélők után kutasson, de csak saját csillagtalan éjszakájukban bolyongó kísértetekre leltek a holtak között, akik nem akartak velük menni, és a démon fattyainak nevezték a segítséget kínálókat, ők talán az óta is ott vannak, ha meg nem haltak.