Olyan nehéz… olyan nehéz a szemhéjam, olyan nehéz rávenni, hogy mozduljon. Olyan ködös minden. Mi történt?

Lassan kiveszem Kaze alakját valahol előttem. Kimonója nedvesen csillog, kezében kard, rövid, vörös tincsei csapzottak, ametiszt szemében harag és kétségbeesés. Egy másik kard lendül felé, hogy lesújtson bal vállára.

Minden olyan lassú és néma, egy pillanatra mintha maga az idő folyama fagyott volna be. A kard megáll a levegőben. Az idő vize nekifeszül a jégnek és szétroppantja. A kard lesújt. Kaze kitér és lebukik, majd előrelendül, kardja ellene gyomrában végzi.

Felkiáltok, mint egy fáziskéséses mozinéző, feleslegesen, akkor se hallanák, ha nem volnék kísértet. Kiáltásommal egy időben ugyanis visszatér a hang is, s vele a többi érzet. A zűrzavar hangjai, vér és izzadság szaga, az arató halál hidege, egy rajtaütés kavargó káosza, rémület és kétségbeesés és hitetlenség. Mintha egy teljesen másik világba kerültem volna vissza, pedig ez ugyanaz az udvar, ugyanazon a napon, mindössze néhány órával később, amikor már érezni a hajnal illatát, de az ég szövete még nem hasadt fel. Ilyen rövid idő elég arra, hogy szilánkjaira hulljon a röpke biztonság és terveik illúziója. Legyőzöttek halálsikolyán, győzelemittas ordításokon át, túlszárnyalva a fegyverek pendülését, csendülését is hallani csörömpölését és vele a mindegyikükből feltörő kérdést: honnan, honnan került a Nishiyama irányította faluba hirtelen száz meg száz Jaaku seregéből? Honnan e had, ami rájuk tört, benyomakodva az alagútba, elárasztva az Első Palota udvarait és épületeit?

E hangok kavalkádján keresztül is utat tör Kiyoru egyre sürgetőbb, egyre ijedtebb kiabálása, Yumét szólongatja, másokat faggat, nem látták-e valamerre, hát Hitót? Mindhiába. Mind türelmetlenebbül igyekszik átverekedni magát a kertet elözönlő ellenségen. Megyek helyette én.

Nem és nem találom, a sok vérmaszatos arc közül egyikben se lelek rá vagy a fiúra, aki minden bizonnyal vele tartott. Reménytelen. Nem sokkal később ő talál rám, pontosabban Hito hangja, amint a nevét kiáltja. Gondolnom se kell rá, azonnal ott termek. Még elkapom a pillanatot, amikor a fiú íjáról útjára indul a vessző és belefúródik a Yumét szorongató katona hátába. A lány kiszabadul, és éppen csak elkerüli, hogy az északi fal széléről a szakadékba zuhanjon. Kardjáért indul.

Hito nehezen, de végez újabb támadójával, aki a nyíl kilövése után földre sodorta. Feláll, mosolyogva keresi Yume tekintetét. Mosolya arcára fagy, ahogy meglátja a kardjáért hajoló lány fölé magasodó katonát hátában a nyílvesszővel. Dobótőréért nyúl s villámgyorsan elhajítja, de hiába a tökéletes találat, addigra Yume már átbucskázott a falon a férfi rúgásának köszönhetően. Néhány másodperc erejéig még megragadja a peremet, ám vértől iszamós keze és sebesült karja képtelen megtartani.

Tétovázás nélkül utána vetem magam. Küzdök a belém kapaszkodó, vájó hideg levegővel, hogy elérhessem felém nyújtózkodó kezét, holott tudom, hogy nem lát, hogy hiábavaló. Mégis addig nem adom fel, míg el nem érem ujjait.

A következő percben már együtt vagyunk, benne vagyok, az ő szemével látom a kihunyó csillagokat. Vele együtt eresztem le karunkat a megadás jeleként. Hagyom, hogy elárasszon a belenyugvás, ellepjen a tökéletes üresség. Lehunyt szemünk pillái alól előbukkan egy-egy könnycsepp. Aztán bennünk akad a levegő, hátunkat égő, csípő érzés marja végig, és búcsút int utolsó gondolatunk.

Sötétség, tagjaink ólomsúlyúak, valaki vonszol, hátunkat kemény kavicsok súrolják végig, a közelből egy folyó mély, öblös hangú locsogása hallatszik, aztán süket csend, mozdulatlanság.

Felriadunk, egy ember és egy róka formájú vengador izzó fekete alakja magasodik fölénk, majd hirtelen szétoszlanak. Felülünk és körbenézünk, nem tudjuk, hol vagyunk. Arcra borult, véres férfitestbe botlik tekintetünk.

Reszketve kúszunk hozzá, sejtjük kilétét, mégis reménykedve fordítjuk meg testét, remélve, hogy ez csupán illúzió. Lélegzetünk bennakad, ahogy a test tompa puffanással felfedi a hozzátartozó arcot. Csalódottan meredünk Kiyoru élettelen, tágra nyílt szemére. Bénultan vesszük kézbe merev, hideg kezét és szorítjuk arcunkhoz. Némán peregnek könnyeink.

Talán órák telnek el, mire dermedtségünk felenged. A valóság azonnal letaglóz, esélyünk sincs felkelni. Kiyoru teste mellett Doragon egyedi készítésű kardja pihen, az a darab, melyet mindig magánál hordott. Kiyoru kimonójának szövetszálai tapadnak pengéjére. A férfi arcán lévő zúzódásban egy pecsétgyűrű nyoma, Toriku címerével. Toriku itt volt, ez az egész az ő műve, Doragon kudarcot vallott és halott.

A bénultság a múlté, helyén tűzforró láng lobban és végigégeti torkunk, ahogy üvöltés formájában távozik. Fájdalommal átitatott, artikulálatlan ordításunk hangja megreked az öböl sziklafalai közt és végeláthatatlanul ismétli magát.

Aztán egyszer csak kitépnek Yume testéből. Amint elszakadunk, elájulok.