Gondolom, néhányan találkoztak már azzal a furcsa, felemás állapottal, amikor ébren is vagyunk meg nem is. Álom és ébrenlét mezsgyéjén bolyongtunkban már érzékelünk valamicskét a külvilágból, de még nem állunk készen arra, hogy kilépjünk a színre.

Előfordul, hogy az álom magának követel, foglyul ejt és szenvedést okoz, de képtelenek vagyunk szabadulni; talán még arról is megfeledkezünk, létezik más is rajta kívül. Ilyenkor vagy magunktól érünk el határainkhoz, ahol egyszer csak felriadunk, vagy valamely erős külső hatás ránt ki az álom abuzív öleléséből.

Azon a vasárnap délelőttön Daiki békésen üldögélt a zenkert előtt, és kedvenc sorozatának újabb részét nézte, csakhogy közben figyelme újra és újra elkalandozott.

Kiya három napja állított be hozzá. Feldúlt volt, és olyan törékenynek látszott, inkább nem kérdezősködött, elfogadta azt, amit a lány mondott.

Ezakiya Keiko életében az egyik legrosszabb döntésnek bizonyult a Hideyoshi Kisukének megszavazott bizalom. Másnap reggel a fiú kimutatta foga fehérjét s benyújtotta a számlát szívességéért. A lány már az első szavaknál, az első mozdulatnál tudta, hogy baj van. Ismerte azt a tekintetet, uralkodó, ellentmondást nem tűrő, kéjsóvár; a ragadozók jellegzetes szempárja. Lebénult, elkövette ugyanazt a hibát, pedig már nem gyerek. Sérülékeny, labilis állapotában ismét csapdába esett. Ostobaság volt azt gondolni, hogy a fiú rajongása bosszantó, ám ártalmatlan.

Daiki annyit tudott, hogy ez a srác megkísérelte az erőszakot, de szerencsére Kiya visszanyerte annyira lélekjelenlétét, hogy elmeneküljön.

Valójában Shingetsu volt az, aki lerúgta magukról Kisukét, majd mielőtt az feltápászkodhatott volna, hátulról megragadta. Csak annyi ideig zárta el levegője útját, hogy elájuljon. Lefektette a földre és átadta a stafétát Kiyának, aki szép csendben távozott.

A lány önkéntelenül elhadart szavaiból Daiki azt is kivette, már volt nemi erőszak áldozata gyerekként, s magát hibáztatja. Mégis rengeteg mindent nem értett. Miért ment oda? Nem, nem kisebbíteni akarta a srác bűnét, csak ki akarta rakni az egész képet. Mi az oka, hogy a lány ide jött és nem a családjához vagy a barátaihoz? Miért kapott frászt a rendőrség említésétől? Jó, ennek sok oka lehet. Hova tűnik el az éjszaka közepén? Sosem látta elmenni vagy visszaérkezni, véletlenül fedezte fel hiányát az első éjjelen. Mit keres ennyire elszántan a hírek között? Az ő laptopját használta, könnyű volt végignézni az előzményekben, merre járt. Mi ez az egész? A kami nem adott neki válaszokat, azt sem tudta, ennek mennyiben van köze ahhoz a tetováláshoz, amit Kiya állítása szerint ő csinált.

Már egészen elveszett gondolataiban, az elképzelt forgatókönyv változatokban, amelyekben finoman megpróbálja előadni kérdéseit, amikor megütötte fülét az épületből felhangzó félelmetes üvöltés és fájdalmas zokogás egyvelege. Tétovázás nélkül berohant.

Megrökönyödve tapasztalta, hogy Kiya álmában adja ki e hangokat. Arca olyan szenvedésről árulkodott, amit ép ésszel fel fogni sem lehet. Azonnal letérdelt mellé és egyre türelmetlenebbül igyekezett felébreszteni.

A lány először elhallgatott, majd szemei felpattantak, felült és jó ideig csak bámult maga elé, mintha transzban lenne. Daiki adott neki egy kis időt, aztán megszólalt:

− Mi a fenét álmodtál te?

Kiya ránézett, úgy festett, azt sem tudja még, hol van. Válaszát alig lehetett érteni, hangja rekedt volt és fátyolos.

− Nem emlékszem… csak az érzésre… valami szörnyűség történt.

Daiki sután átölelte a reszkető lányt. Néhány perc múltán elengedte.

− Hozok egy kávét!

Kiya apró bólintással útjára bocsátotta, aztán hatalmas sóhajjal visszadőlt a futonra. Most aludt legalább nyolc órát, mégis fáradt volt, sőt elgyötört, de már nem szállhatott ki. Ez a vonat továbbszáguld vele az ismeretlen felé. Van egyáltalán végállomás, vagy egyszer csak elfogy a sín, netán egy szakadék mélyén végzi? Megtehette volna, hogy leszáll valahol még az út elején, esetleg fel sem száll? Szabadságba vetett hite azt mondatta vele, igen, ennek ellenére úgy érezte, van ebben az egészben valami sorsszerű is.

Daiki már vissza is tért, odanyújtotta a lánynak a kávét és egy zacskót, amiben néhány péksütemény lapult, majd szó nélkül a tolóajtóhoz lépett, elhúzta és letelepedett a nyitott folyosóra. Kiya követte példáját.

− Mégis mit keresel ilyen elszántan a hírek között? – szegezte neki a kérdést hirtelen a fiú.

Meglepődött, nem válaszolt, csak lehajtott fejjel, ajkát harapdálva ült.

Daiki rögtön tudta, hogy ez zsákutca, rosszul kezdett bele, de létezik-e visszaút? Úgy döntött, még egy utat megkockáztat.

− Tudod, én is bujkáltam közel három évig.

Kiya tekintetéből sütött a kétség, a gyanakvás, közben viszont nem engedett Shingetsunak, aki rögtön támadásba akart lendülni, volt valami Daikiban.

− A te dolgod, hogy elhiszed-e – folytatta a fiú. – Nyolc éves voltam, amikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben. Az elkövetőt, aki beléjük rohant, sosem találták meg, egyszerűen ott hagyta őket éjjel egy kihalt útszakaszon. Órákkal később bukkantak rájuk. Én akkor valamelyikük barátjánál voltam. Egyetlen nagyszülőm élt már csak abban az időben, ő is beteg volt, így állami gondozásba kerültem. Egy év elteltével már biztos voltam benne, hogy senki sem jön értem. Pár nappal később mégis csoda történt.

Elsőre szimpatikus emberek voltak két, már felnőtt gyerekkel. Aztán megváltoztak, rájöttek médiumi képességeim létére és szép lassan irányításuk alá vontak. A nevelőanyám gyászolókat keresett fel, először csak az ismerősei körében, később már a ravatalozókban, temetőkben állt lesben. Nevelőapám egy kapcsolatán keresztül rendőrségi aktákat hozott. Rengeteg pénzt zsebeltek be a szerencsétlen emberektől. Öt évig bírtam, végül elszöktem. Tudtam, hogy nem sok esélyem van tizenöt évesen a nagy semmivel zsebemben. Egyetlen reményem volt, a programozás és a tanárom, aki hamar felismerte tehetségem, ez még általánosban történt, de e-mailen tartottuk a kapcsolatot. Három évig éltem egy romos épületben, a könyvtárban dolgoztam, és örültem, ha adódott valami alkalmi munka, ahol semmit se kérdeztek, ám fizettek. Tizennyolc évesen rendezni tudtam dolgaim, felszabadultam a bujkálás kényszere alól jogilag, de amint látod, azóta sem élek normális életet, pedig megtehetném, pénzem az bőven van, még ha milliárdos nem is vagyok.

− Képtelen voltál igazán visszatalálni – mondta ki hangosan gondolatát Kiya.

Ugyanakkor eljutott a felismeréshez: talán ő sem fog már visszatérni abba az életébe, ami ezelőtt létezett, talán ennek az útnak nincs más vége, csak az, ami minden ember útjának véget vet, a halál. Megrémisztette ez a lehetőség és a tudat alatt benne motoszkáló érzés, a vágy, hogy így legyen.

Mire kiszakította magát a félelem öleléséből, Daiki eltűnt. Nemsokára ismét megjelent a laptopjával, kényelmesen elhelyezkedett.

− Szóval mit keresünk? – kérdezte, majd gyorsan hozzátette: − Nem kell többet mondanod, csak azt, miben segítsek.

− Hirayama Ryū nyomozó mit jelentett egy szerda éjjeli esetről – vágta rá Keiko habozás nélkül.

Kis idővel később nyomasztani kezdte a csönd, így magyarázkodásba fogott.

− Nagy horderejű ügyről van szó, aminek benne kellene lennie a hírekben, de…

− Semmi – szólt közbe Daiki.

− Ahogy mondod.

− Nem, én a jelentésre gondolok. Semmi érdemleges nincs benne. A fickóra szó szerint rázuhant egy személy, vélhetőleg a terrorista, aki azonban meglógott, hiába próbálta követni emberünk, holott a célpontra rálőtt egy másik kolléga és eltalálta térdét.

Daiki pillantása egyből a lány térdére vándorolt, sérülésnek nyoma sem volt.

Kiya láthatóan elgondolkodott. Eltussolta az ügyet, elhallgatott egy rakás dolgot, de miért? Csapda lenne? Mi van, ha mégis egy oldalon állnak?

− Eszedbe se jusson! – mordult fel hangosan Shingetsu, majd halkabban hozzáfűzte: − Ha mégis, akkor meg fog keresni, bármi áron.

− Miről beszélsz? Egyáltalán ki vagy te? – nyögte ki a fiú.

− A neve Shingetsu, azt hiszem – felelt Keiko és belekezdett történetébe.