− Hívtál. Mondd, hogy sikerült feltörnöd a telefont!

Ryū izgatottan viharzott be kollégája irodájába, aki nem válaszolt; ujjai fürgén jártak a billentyűzeten, szemei a monitorra tapadtak, mintha csak le akarna vadászni valakit vagy valamit. Hirayama türelmesen várt.

− Francba! – kiáltott fel néhány perc múltán a számítógépes guru és dühösen az asztalra csapott. – Ez egy kibaszott zseni!

− Minden rendben? – kérdezte kétkedve Ryū.

− Valaki épp az imént tört be a rendszerünkbe, de bottal üthetjük a nyomát, sőt ha nem ülök itt, észre sem vettük volna.

− Nem lehet semmi, ha téged is lefegyverezett.

Kollégája, nevezzük Koutának, még mindig dúlt-fúlt mérgében.

− És tudod, mit nézett meg?

− Ez most csak költői kérdés, ugye?

− A te jelentésedet a szerda éjjeli esetről!

A lány lett volna? – álmélkodott Hirayama.

− Tudom, mire gondolsz – kotyogott közbe Kouta.

− Gondolatolvasó lettél? – vágott vissza Ryū.

Félt, mi van, ha rájött, miért keresi a lányt.

− Ezakiya Keiko, a telefon tulajdonosa, és ha jól sejtem, a terrorista, aki rád pottyant.

Hirayama eltátotta száját, izzadságcsepp gördült végig halántékán.

− Anyám! Ne vágj ilyen képet! Sejtem, mi jár a fejedben. Ő csak megvédi az áldozatokat, ráadásul az egyetlen, aki segíthet megoldani ezt az átkozott ügyet. Nem vagyok hülye!

Ryū bizonytalanul bólintott.

− A lényeg, hogy arra gondoltál, a lány bravúrozott itt, csakhogy ezt kizártnak tartom. Az alapján, amit összeszedtem róla, nem egy programozó.

− Az lehet, akinél elrejtőzött?

− Talán, de esélytelen megtalálnom – mégis újból klimpírozni kezdett a klaviatúrán. – Sajnos, a közösségi oldalát nézve nincs olyan ismerőse, aki befutó lenne. Vagy új barátság, vagy nagyon jól titkolja képességeit.

− Zsákutca – motyogta lehangoltan Hirayama, üres tekintete a képernyőn ragadt.

− A telefon viszont segíthet. Pillanat.

Kouta elgurult székével az iroda másik asztalához, majd átnyújtott egy lapot.

− Kurīnkawa Kagehiko, Ezakiya kisasszony mentora a kiadónál, ahol gyakornokoskodik. Szerda este óta hívogatja. Először arra gondoltam, valami munkáról van szó, de hagyott egy üzenetet.

− Tudom, ki üldöz. Tudom, ki a piros szemű fickó. Keiko, nagyobb a baj, mint azt gondoltam. Kérlek, hívj fel! – olvasta Ryū, aztán füttyentett. − Ezt nevezem! Azt hiszem, itt az ideje személyesen megismernem Kurīnkawa urat.

Amikor megcsörrent a telefonom, s a kijelzőn Kiya neve szerepelt, nagy kő esett le a szívemről. Azonnal fogadtam a hívást.

− Végre! Kiya, aki rátok vadászik a legerősebb dé…

− Üdvözlöm! Kurīnkawa Ka…

Rögtön kinyomtam. Ez egy férfi hangja volt. Jó ég! Akkor hol van Keiko?

Elfogott a pánik, szédültem, kiszáradt a szám, fülembe csak saját szívverésem dübörgése jutott el. Visszarogytam a székre, ahonnan az előbb felpattantam.

Miután valamelyest lecsillapítottam magam, ismét nekiálltam a kutakodásnak az iratos szekrényemben.

Amint tudomást szereztem ellenfelünk kilétéről, értesíteni akartam Shiróékat, akik velem ellentétben képesek felvenni a harcot egy démonnal. Sikertelenség koronázta minden erőfeszítésem. Telefonszámaik egyszerűen eltűntek, az e-mailek sorra kézbesítetlenül jöttek vissza, a közösségi oldalak nem reagáltak. Végül elküldtem egy levelet postán, de volt egy olyan érzésem, annak is nyoma vész.

Akkor mégis újra nekifogtam, hogy megtaláljam valamelyikük számát. Ott ültem egy kupac szertehányt papír közepén teljesen kétségbeesve, amikor megszólalt ugyanaz a hang, mint a telefonban, közvetlen mögöttem.

− Kurīnkawa Kagehiko?

− És Ön? – kérdeztem vissza, bár igyekeztem palástolni, kiérződött belőle az ingerültség.

A férfi habozott.

− Hirayama Ryū. Találtam egy telefont, nem tudom, kié lehet. Maga sokszor kereste, így feltételezem, ismeri a tulajdonost.

Lassan bólintottam. A férfi kezében lévő telefon valóban Kiyáé volt, mégsem stimmelt valami.

− Akkor megkapom? – érdeklődtem, miután ez a Ryū semminő hajlandóságot nem mutatott a folytatásra.

A címzett megköszörülte torkát és kabátja zsebébe nyúlt.

− Amennyiben elmond mindent, amit a kisasszonyról tud – mutatta fel rendőr igazolványát.

Elnyomtam magamban egy cifra káromkodást. Éppen lehetőségeimhez mérten higgadtan válaszoltam volna, amikor folytatta:

− Kíméljen meg a felesleges köröktől! Nem áll szándékomban bántani a lányt, de szükségem van rá. Tudnom kell, mi folyik itt, mert ez, illetve ő a kulcs ahhoz, hogy az ügyet valóban lezárhassuk.

Meggyőzően hangzott, ám továbbra is tétováztam.

- Figyeljen, én az igazságot akarom kideríteni. A nyomozócsoport többi tagja nem tud a lány kilétéről, sem az én önálló munkámról.

Fogalmam sem volt, miről zagyvál, és ez az arcomra is kiült.

− Nem tudja? – kérdezte meghökkenve, aztán mérgesen horkantott egyet. – Maga egy kiadóban dolgozik, és nem olvas újságot, nem néz tévét, nem követi a híreket?

− Fején találta a szöget, bár az összefüggést nem értem.

− Szóval nem tudja, hogy a tanítványát mint terroristát keresik?

Újfent bután néztem csak magam elé, mire hívatlan vendégem nagyjából fölvázolta a nyomozócsoport teóriáját és ismét leszögezte, ő ebben nem hisz, viszont tudnia kell, amit én tudok Kiyáról. Vonakodva bár, de megadtam magam. A konyha felé indultam.

− Kávét?

Egy rövid bólintás volt a válasz.

− Üljön le! Ez egy hosszú történet – intettem neki a szék felé.