És elég hihetetlen is – tette hozzá gondolatban Ryū nyomozó, aki órákkal később távozott tőlem.

Zúgott a feje és hirtelen fáradtság vett rajta erőt. Sok volt neki az, amit rázúdítottam, amit valószínűleg puszta mesének vagy pszichózis eredményének könyvelt volna el, ha nincs Ezakiya Keiko, ha azon a szerda éjjelen nem látja a saját szemével.

Mivel akkor még sejtelmem sem volt találkozásaikról, igen csak furcsállottam a nyomozót, aki egyetlen egyszer sem kételkedett történetem hallgatása közben. Azon már a legkevésbé sem csodálkoztam, hogy a nálam tett látogatást követően annyira leterhelődött elméje, alig ült be kocsijába menten álomba merült, és csak három órával később, alkonyatkor ébredt fel.

Kiszállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd még enyhén kótyagosan elsétált a sarkon működő kávézóba. A kávé és a csípős esti levegő ablakot nyitott elméje szobájában, ám az a szellőztetéstől még nem lett rendezettebb, leginkább egy kényszeres gyűjtögető lakhelyére hasonlított.

A következő órákban céltalan autózott a város útjain, melyeket úgy ismert, akár a tenyerén végigfutó vonalakat. Rutinos vezető volt már, így közben megpróbált rendet rakni abban a szobában.

Annak fényében, amit aznap talált, egyértelművé lett, sok mindent nem ismer a világból. Ami még jelentősebb, nem elképzelhetetlen, hogy a rablóhullák ügye egyáltalán nem az, ahogyan a rendőrség látja, épp ezért voltak képtelenek a végére járni. Az ő térképeik nem tüntették fel azokat az ösvényeket, amelyek a kincshez vezetnének. Nem meglepő, hisz ezeket csupán néhány beavatott ismeri, akik bejáratosak a világnak abba a részébe, amit a köznyelv jobb híján természetfelettinek nevez. Bár ez – amint említettem neki – félrevezető, pontatlan kifejezés, hogy miért, azt nem nagyon sikerült megértenie.

Annyira nem is erőltette meg magát, jobban érdekelték azok az információk, melyek közvetlenül kapcsolódtak az ügyhöz vagy Ezakiya Keikóhoz. Egészen abszurd volt, hogy a démonok, mesebeli lények létezése és mindaz, ami ebből következik, tűnt az egyetlen valóban értelmes válasznak kérdéseire, noha mindent megmagyarázott, majdnem mindent. A rablóhullákkal kapcsolatban akadtak még homályos foltok, ennek felderítése és meglelése azonban az én feladatommá vált. Ryūé az volt, hogy megtalálja a lányt.

Tizenegy környékén feladta. Mit remélt? Mekkora a valószínűsége, hogy a városban körözve véletlenül éppen belebotlik a lányba? Tudta, ma este is történtek támadások, de a démon által megszállt Keikót csak akkor találta volna meg, ha lenne valami rendszer a támadásokban, ha nem ennyire messze történnek egymástól az esetek, ilyen rövid időn belül. És ha mégis megtörtént volna a csoda? Nyilván azonnal elmenekül, ő pedig képtelen lett volna követni; de talán itt az ideje, hogy meglátogassa a lány lakótársait. Elég hosszú idő eltelt már. Biztosan aggódnak, és lesz vagy éjfél, mire odaér. Elég fáradtak lesznek ahhoz, hogy eláruljanak valamit, ha nem is feltétlenül szavakkal.

Hajnali fél egy körül elégedetten lépett ki az omladozó bérház ajtaján. Először úgy tűnt, lukra futott, őszintén állította a két fiú, hogy sejtelmük sincs barátjuk hollétéről. Ám amikor rákérdezett, ismernek-e egy programozót, akinél Kiya elbújhatott, észrevette az egyetlen pillanatra felvillanó megvilágosodást szemükben, ahogy az utána magukra öltött fagyos közönyt is. Rögtön bezáródtak, tehát nem fognak beszélni.

Nem is kell – gondolta, és megeresztett egy halvány mosolyt. − Majd elvezetnek oda. A biztonság kedvéért várt egy fél órát az egyik szomszédos ház kapujának sötétjében. Azonban bebizonyosodott, a srácok nem hülyék, annyira nem, hogy rögtön a lányhoz rohanjanak. De majd holnap!

Amint kocsijához tartott, felfigyelt a másik járda mellett álló rendőrautóra. Két kolléga állt előtte, egy riadt tekintetű hajléktalan férfit szorongattak.

Egyikük hangosan faggatta:

− Honnan van a pénz, he? Loptad?

Ryū felsóhajtott, feléjük indult.

− Uraim, mi a gond?

A rendőrök zord tekintetére előkapta igazolványát.

− Járőröztünk, ez meg itt császkált egy csomó pénzzel – válaszát megerősítendő meglobogtatott három kisebb címletű bankjegyet Hirayama orra előtt.

Ryū szívesen pofán vágta volna, ránézésre tudta, kivel áll szemben. Az ilyen alakok csak azért lesznek rendőrök, hogy némi hatalomhoz jussanak, amit a gyengébbeken fitogtathatnak, persze egy igazi ellenféltől meg összecsinálják magukat.

− Eressze már el a szerencsétlent! – förmedt rá. − Ez alig valami – folytatta a bankjegyekre mutatva. – Talán kiraboltak a környéken egy kisboltot?

− Nem, uram, nem tudunk ilyenről – felelt meghunyászkodva a kolléga.

Ryū a hajléktalanhoz fordult:

− Mondja csak, honnan van ez a pénz?

− Egy nagyon kedves fiatalember adta este a szomszédos aluljárónál. Tudja, beteg vagyok, gyógyszerre kell, de csak ilyenkor megyek érte, mert hát a mifélénkből is van, aki meglopja a másikat, ők ilyenkor már valamelyik szállóban alszanak. Most biztonságos – hadarta a férfi.

Ryū a kollégákhoz intézte következő kérdést:

− Egyéb?

A két rendőr némán nemet intett.

− Akkor csináljanak valami hasznosabbat! – búcsúzott Hirayama, azért még az autóban ülve megvárta, míg a kollégák elhajtanak. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem jönnek vissza, hazaindult.

Út közben még látta a szomszédos főúton lévő patikába belépő hajléktalant. Azt viszont nem tudhatta, a férfi nem magának vett gyógyszert, hanem a lánynak, aki előtte esett össze a szentély udvarán. Nem tudhatta, hogy a férfi nem a rendőröktől félt, nem is a lehetséges erőszaktól, sok mindent megélt már. Attól rémült meg annyira, hogy nem lesz képes teljesíteni a rábízott feladatot.

Keiko Daikinak sem szólt róla, de aznap egyre erősödő fejfájás kínozta, időről időre kiverte a verejték és estére egyre gyakrabban szédült meg. Csak a harc közben érezték meg Shingetsuval, mennyire legyengült teste. A mind magasabbra szökő láztól el-elhomályosult látása, lassult reakcióideje. Visszafelé már csupán vonszolta magát, egyre többször hagyott ki öntudata.

A hajléktalan férfi éppen kint cigarettázott, amikor megjelent a támolygó lány, kérdésére nem felelt, csak motyogott érthetetlenül, aztán összeesett. Daiki azonnal előviharzott a lakóhelyéül szolgáló épületből, amint meghallotta a férfi segítségkérő kiáltásait. Meghagyta neki, hogy hozzon gyógyszert és ne szóljon a lányról senkinek. Ölébe kapta Keikót és először hűtőfürdőbe nyomta, utána jobb híján ő is öltöztette át, majd ágyba dugta. Szorongva figyelte nyugtalan hánykolódását, hallgatta összefüggéstelen, valamiféle idegen nyelvű motyogását, időnként felitatta gyöngyöző verejtékét, melytől hamar újra lucskos lett ruhája és ágyneműje. Hiába próbálta megnyugtatni, Ezakiya Keiko elméje fényévekre járt tőle és saját testétől.