Az alak, aki akkor a jelenben megmentésünkre siet, átváltozik Hitóvá, akire lesújt Kaiga kardja. A férfi képe, mint egy szikra, beindít egy szerkezetet, mely visszaránt minket ebbe az időbe, erre az apokaliptikus helyre. A kard útja végtelenül lassú, e trükk elhiteti elménk egy részével, tehetnénk még valamit, csak mozdulni kéne, holott egy másik részünk tudja, ez már elkerülhetetlen.

Az álom, melyet utoljára láttam, melyet vissza akartam idézni, most tudatomba robban. Shingetsuval együtt újraélem emberként töltött életének utolsó perceit. Én is meghalok Fuyunotsuki Yumeként, miközben elmémet megszállja története, melyet álmaimban már láttam. A gát, ami eddig visszafogta ezen emlékezet árját, többé nem véd. Ahogy átszakad, iszonyatos fájdalom cikázik végig testemen, de akárcsak a villám fénye, hamar semmivé lesz.

A halállal még nem ér véget a történet. Bár szemhéjam úgy borul látásom fölé, mint a koporsó fedele, más érzékeim működnek. Érzem az egyre hidegebb vizet, de nem fázom, az egyre nagyobb nyomást, melyet a mind nagyobb víztömeg gyakorol rám, de nem érzem a fájdalmat, érzem, ahogy a tenger sós vize orromba tolul, majd megtölti tüdőmet, de nem fulladozom. A testem már csak ruha, mely a tengerfenéken végzi be útját. Számomra ez csak a kezdet.

Valami tovább húz magához még mélyebbről, a világ igazi aljáról. Odavezető utam születésélmény, félelmetes és fájdalmas, nem csoda, hogy nem emlékszünk rá. Út az ismeretlen féle, szorongás ural el. Szűk hely, fájdalmas áthaladás. Rettegés ül meg egész lényemben, nem kapok levegőt, nem fogok kijutni innen. Minden érzés zsigeri, a gondolkodás nem működik, elmém egy elhagyott gyár terme, ahol csak koldusok, drogosok és kóbor állatok marakodnak.

Egyszer csak vége szakad. Felmérem környezetem, úgy fest, igen sötét helyre születtem. Hideg, akár a jég, s olyan, mint egy negatív, nagyon jó 3D-s rajz. Minden fekete, ezüst szemcsékkel teleszórt anyagból készült, mintha e hely teremtője az éjszakát bányászta volna ki. A körvonalak fehéren derengenek. Csodálom, hogy látok egyáltalán bármit is. Ha égbolt is lenne az ott beláthatatlan magasságban felettem, fényt és reményt nemigen ád. Tömör viharfelhők mozdulatlan tömegéből áll. Foglyul esett villámok próbálnak kitörni belőle szabálytalan időközönként, ám fényük, melyet a fellegek is tompítanak, alig-alig változtat e lenti világon.

Egy hegy lábánál vagyok, előttem erdő, inkább faültetvény. Kísérteties ez a végeláthatatlan, tökéletes egyformaság, hát még a mozdulatlanság! Semmi légmozgás nincs, talán levegő se. Fullasztó némaság ül a világon, az egész erdő néptelen, se madarak, se vadak, de még rovarok se. Az időről természetesen fogalmam sincs.

Végre-valahará rés nyílik az ültetvény szövetén, azt hiszem, ez egy tisztás lenne, ez is olyan túl szabályos, pontosan a közepén befagyott tó. Ahogy fölé hajolok, megpillantom tükörképem. Újabb fájdalomhullám borítja el a fejem. Fuyunotsuki Yumét látom, teste halovány, lidérces fény öleli körül, de más változások is feltűnnek. Fülei, mint a tündéké, hosszúak, hegyesek, szemei azúrkék helyett bíborak, s pupillája sem egy emberé. Halálával démonként született újjá.

Amíg belefeledkezem tükörképem mustrálásába, valaki mögém kerül, csak akkor veszem észre, mikor gyengéden megérinti vállamat. Megpördülök tengelyem körül. Egy vengador az. Beszélni akar, hát odanyújtom tenyerem és homlokom, hogy megtehesse.

Úgy tűnik, azok küldték, akik a csata után elhagyták e világot, mivel teljesítették bosszújukat. Ha úgy tetszik, ő a mesei segítőm, aki információval lát el és figyelmeztet a rám leselkedő veszélyre.

A vengadorok szigetén vagyok, a Pokol mélyén, és nem egy bosszú van, melynek én lennék a célpontja. Igazából több szigetről van szó, melyek egy épület emeleteihez hasonlóan, egymás alatt helyezkednek el. Minden szigeten egyetlen hegy van, mely a lépcsőház funkcióját tölti be, ezen át kijuthatok, bár segítőm nem tudta megmondani, hány ilyen emelet van. Ők ugyanis hiába másznak fel a tetejére, az út számukra le van zárva. Úgy véli, én átjuthatok, mivel démon s szellem vagyok, nem vengador. Utolsó információja kétkedést ültet el bennem, vagy hazudik, vagy neki hazudtak, s ő nem merte kihívni maga ellen a pokol haragját, inkább elhitte, innen nincs kiút. Máskülönben hogyan kerültek volna vengadorok Hitori birodalomba?

A kérdés és minden más mögöttem marad. Előttem semmi más, csak mászás, aztán túra a következő hegyhez. Utam során egyre gyakrabban bukkannak fel azok, akik be kívánják teljesíteni egykori ígéretük, miszerint végeznek velem. Az egyformaság, a végtelenség és az örökös ismétlődés magába zár, kiszorítva belőlem mindent, ami nem harcról és egyik lábam másik elé tevéséről szól. Valamikor a teljes zsibbadtság előtt még eszembe jut Buddha pókfonala, melyet Kandatáért nyújtott le a Pokolba. Ó, hogy én mennyire örülnék most neki! Aztán szép lassan már azt is elfelejtem, hova igyekszem s miért. Miért megyek még, s miért kell harcolnom, miért ontom e lények vérét, mely nem is folyékony; parázsdarabkáik milliószámra tapadnak fénylő, mégis szinte áttetsző bőrömhöz.

Valami mégis változik, ahogy már-már öntudatlan gépként török egyre felfelé a szigetek spirálján. Melegszik környezetem, eleinte érzékcsalódásnak vélem, ám később felfigyelek rá, az éjszaka anyaga, melyből e helyet formázták, cseppfolyósodik. Az eddig oly szigorú vonalak, ellágyulnak, akár az aszfalt nyáron. Ellenfeleim s üldözőim is gyarapodnak. Velem ellentétben nekik nehézséget okoz a folyékony éjszaka krémjében haladni, gyaníthatóan azért, mert az ő testük matéria. Így végül egyre kisebb létszámban követnek, a következő feljáratnál pedig egyként torpannak meg. Az nem egy hegy, hanem hatalmas lépcsősor, mely szinte láthatatlan. Észre se venném, ha a megváltozott mennyezet narancsos fénye nem csillanna meg a pókhálószerű körvonalakon.

A fenti fényben, mely fényerejében messze marad a Napétól, ám melegében felülmúlja azt, megszédülök és hunyorogva próbálok kivenni bármit. Hallásom szerencsére jól működik, csak öten, de követtek, lépteik egyre közelednek, majd hirtelen távolodnak, sietősen. Érzem, valaki van mögöttem. Megfordulok, pengeéles fény vág amúgy is meggyötört szemembe. Soká tart, míg hozzászokom és visszaszerzem látásom, ő türelmesen megvárja.

Lassan kibontakozik előttem egy angyal alakja és Kiyoru arca. Keresem a szavakat, de nem lelem, torkom összeszorul. Kinyújtom felé kezem, ő azonban megállít, hangja hidegebb, mint a hely, ahonnét felküzdöttem magam. Jégvirágos kék tekintetéből sarki levegő árad.

− Ne merészelj hozzám érni!

A döbbenettől megdermedek, ő folytatja.

− Ezt a szakadékot te ástad közénk. Nézz magadra! Egy démon vagy, és ez kizárólag a te hibád. Nem hallgattál rám, nem figyeltél Ame szavaira, csak mentél a saját fejed után.

Önkéntelenül hátrálni kezdek, szemeimet ellepi a könny. Egyetlen kérdés cikázik elmémben oda s vissza: Ki ez?

− Azért jöttem, hogy közöljem, sikerült kiszabadulnod ugyan a szigetről, de a Pokolból nincs számodra visszaút.

Érzem, hogy leválok Yume, vagyis most már Shingetsu tudatáról. Míg ő hitetlenkedésével küzd, én egyre dühösebb leszek.

− Ezért elhoztam ezt.

Egy áttetsző gömböt dob lábunk elé. Meg se várja, hogy megnézzük.

– Jogod van tudni, a lányunk életben van, bár látni másképp sosem fogod.

Kezünk megáll a levegőben, felnézünk a férfira.

− Ne nézz így! Gondolod, többet érdemelsz ennél? Te, aki eltitkoltad előlem, aki annyira harcolni akartál, inkább megölted volna őt, aki így is megfertőzted démoni véreddel?

Shingetsu sokkos állapotban mered a gömbbe zárt képre. El kell ismerni, gyönyörű felnőtté vált. Úristen, mennyi ideje vagyunk már itt? Ám e gondolat csak átsuhan rajtam, majd újra elönt a harag és a már elviselhetetlenné fokozódó fájdalom. Elhomályosul előttem a kép, majd újra kiélesedik. Ez ismétlődik újra és újra. Az emlék egyre töredezettebbé válik. A töredékek szétszóródnak és összekeverednek.

Bár már épp eléggé megalázta Shingetsut, Kiyoru elmondja, azért van a lányán a szemkötő, hogy leplezze szégyenét, melyet anyjától örökölt; hogy ennek ellenére ő mint apa felnevelte; hogy lánya valójában cseppet sem hasonlít rá.

Shingetsu összeomlik, hangtalanul, akár egy kártyavár. Én nem bírom ki, a távozó Kiyoru felé vetném magam, azonban tapodtat sem mozdulunk. Megint agyonsújt a fájdalom, s egy időre teljesen elszakadok a démontól.

Shingetsu összeesik, a gömb kihullik kezéből, s messze gurul a rögös, lyukacsos talajon. Hamarosan ráébredek, az egykori Yume mélységes mély álomba menekült. Egyre ködösebb tudatom egy pillanatra kitisztul, amikor meglátom Kaigát. Rémülten figyelem, amint karjába veszi Shingetsut és magával viszi, aztán valamikor még útközben én is elalszom.