Már majdnem éjfél volt, de még mindig ébren feküdtem az ágyban. Jobbára a plafont bámultam, és azt találgattam, a szomszédban szóló tévében vajon épp mi megy, ismerősnek tűnt ugyanis az a néhány foszlány, amit érthetően kivettem belőle. Végül kudarcot vallottam ebben is, kimentem hát a konyhába egy kis vízért. Amint csillapítottam szomjamat és visszafordultam a szoba felé, ingerülten felmorrantam:

- Könyörgöm, ne most!

Fájdalom, a táj továbbra sem változott, a lakásom helyett még mindig egy árnyas ösvény képe tárult elém. Sejtettem, hogy ez az ő műve, a kisasszonyé, aki azt állította, ő az én különbejáratú, személyes istenem, azonban sehol se láttam.

Még morogtam egy sort, amiért egyetlen nap nyugtom sincs tőle, majd nagyot sóhajtva megadtam magam a makacsul engem váró ösvénynek.

Az ösvény úgy festett, mint egy szépen kidolgozott illusztráció, ám a két oldalán sorakozó fák mögött és fölött csak a fehér űr tátongott. Nem tudom mennyit sétálhattam, de már leizzadtam, mire a csapás elkeskenyedett, majd teljesen meg is szűnt. Az árnyékok elmélyültek, a levegő lehűlt, a hirtelenjében megszaporodott fák némelyikén fluoreszkáló jelek tűntek fel. Jobb híján elkezdtem ezeket követni. Már éppen kezdtem teljesen elbizonytalanodni sebtében meghozott döntésem helyességét illetően, amikor a távolban halvány derengésre lettem figyelmes. A jelek éppen abba az irányba vezettek.

Ahogy kiléptem a fák közül, letaglózott a vakító fehérség, a fény olyan éles volt, akár egy frissen élezett penge. Ekkor hallottam meg a hangját:

- Mondd csak, te jó vagy, vagy rossz?

A kérdése teljesen összezavart, sejtésem sem volt, mire megy ki a játék.

- Fogalmam sincs – feleltem végül.

Ekkor a fény egyre szelídebb lett, és a ragyogás mögül előtűnt egy kisebb mező közepén egyetlen hatalmas fával. Apró alakja eltörpült a vaskos, több száz éves törzs mellett. Egy almát dobált a levegőbe egyik kezével, a másikkal intett nekem, hogy menjek közelebb, miközben mintegy mellesleg megjegyezte:

- Jó, legalább hamis nem vagy.

- Nagyon eredeti – vetettem oda neki, amint elé értem.

Ő ártatlan képpel nézett vissza rám.

- Nem értem, mire célzol.

- Jó és rossz, egy különálló fa az erdőben, alma…  - soroltam.

- Bámulatos! – és tényleg olyan kerek szemekkel meredt rám, mintha életében nem látott volna még ilyet, majd hirtelen elnevette magát. – Bámulatosan idióta vagy! Ez nem is almafa.

- Sem kertész, sem botanikus nem vagyok – mordultam. – Inkább áruld el, mit akarsz!

- Ó! Miért vagy ilyen morcos? Hisz úgy sem tudtál aludni.

Csak a szemeimet forgattam válaszképp, miközben arra gondoltam, mintha ettől még pont a rejtvényekre lenne energiám.

- Nem kell aggódnod, csak kérdezek, nincs rejtvény – felelte az almát majszolva. Egy darabig csak rágott, majd folytatta: - Nem vagy hamis, de el vagy tévedve…

- Azt nem nehéz, ha az ember lakása egyszer csak egy harmadosztályú Édenné változik.

Csak szája rándulása jelezte, hogy hallotta, amit mondtam.

- Mondd csak, ha nem vagy hamis, miért akarsz olyan elkeseredetten azzá válni?

- Nem arról volt szó, hogy nincs rejtvény?

- Ez csak egy egyszerű kérdés – tromfolt le azonnal, majd dühösen beleharapott az almába.

- Jó, akkor sem értem, hogy mit akarsz. Nem akarok hamissá válni.

- Te tényleg idióta vagy! Akkor miért gyötrődsz annyit azért, hogy mindenki jónak lásson? Ha egyszer kimondtad magadról: nem tudod, hogy jó vagy rossz vagy, akkor hogyan mondhatod ki bármi vagy bárki másról, hogy jó, avagy rossz? Aki még magáról nem mondja ki, gondolatban se, az még nem hamis, nem egészen. Aki azonban nem mondja ki magáról, de másról igen, és elszántan igyekszik jóvá válni, vagy tagadni a rosszat, az már úton van a hamisság felé.

- Ebből most egy szót sem értettem, ez valamiféle etikai vita lenne?

Olyan megvetően nézett rám, hogy rögvest elszégyelltem magam.

- Az etika egy dermesztően bonyolult emberi marhaság, a hamisság tudománya, ha úgy tetszik.

- Oké, szóval azt mondod, rossz, ha arról vitatkozunk… Á, hagyjuk, ez nekem tényleg magas!

- A jó sohasem mondja, hogy jó, a rossz mindig tagadja, hogy rossz, de valójában egyik sem létezik. Ennyit jegyezz meg!

Azzal alakja szertefoszlott, én pedig, ahogy egy lépést tettem felé kétségbeesésemben, amiért még mindig nem értem, tompa puffanással a saját ágyamon landoltam.