− Mégis miről kéne döntenie? – hallom Makoto ingerült hangját, de nem tudom levenni tekintetem erről a fenséges lényről.

− Azt ő tudja – feleli egyszerűen Shinei. A neve úgy villan fel előttem, mintha csak egy régi ismerős lenne, akivel hosszú idő után most újra találkoztam.

− Mert ismersz is, a részed vagyok, mint mindenki másnak – ezt a válaszát, úgy tűnik, csupán én hallom, vagyis nem is tudom.

Nézem őt és hirtelen, mint akit mély vízbe hajítanak, csak zúgást hallok, és zavaros, mit is látok. Aztán kezd kitisztulni a kép, a zúgás is halkul. Látom őt, amint fölöttem áll, kezét nyújtja. Ráébredek, megfoghatatlan, leírhatatlan szépsége csupán egy maszk, mely alatt arca két különböző félből lesz egész. A jin-jang szimbóluma egy arcon, az eredeti színekkel. Egyik oldalt vörös haj, piros ajkak, kék szem, másikon fordítva. Bizarr látvány, meg kell hagyni.

Áttöröm a víz tükrét és megragadom lenyújtott kezét. Mivel sikerült némi vizet nyelnem, még köhécselek, amikor ő már beszél. Mintha idézne valakit. Átható, kellemes, ám egész magas hangja van.

− Mindannyian félünk, félelmünk szüli a sorsot. Saját magunkat rabosítjuk, mert rettegünk a szabadságtól. Hiába viseljük mind a szabadság szárnyait, mi magunk nyessük le azokat vagy hagyjuk, hogy mások megtegyék. Saját vérünk tapad ránk. Mindezt azért, mert félünk. Paradox módon szabadságra ácsingózunk, mohón ordítva követeljük, miközben mi vagyunk az egyetlenek, akik kitárhatják azokat a szárnyakat. De mi nem tesszük, mert fogvacogva rettegünk, hogy megszűnik minden kapaszkodó, minden szilárd. Félelmünk írta saját vérünkkel elménkbe és szívünkbe, hogy aki felemelkedik, az törvényszerűen le is zuhan. Csakhogy ez az igazság elferdítése, elhallgatása. Nem, nem hazugság, hisz megtörténhet. Azonban mondok én valamit, a madaraknak is vannak szárnyaik, repülnek is, ugyanakkor nem repülnek mindig. Szükségünk van pihenésre, nézőpontváltásra; előfordulhat, hogy megsérülünk; lehet, hogy két lábon állva jobban érezzük magunkat; de ha úgy akarjuk, ha a szükség úgy hozza, ha eleget pihentünk, bátran és határozottan újra kitárhatjuk azokat a szárnyakat.

Ahogy sorjáznak elő a szavak szájából, egyre ismerősebbek. Mígnem rájövök, ezek az én szavaim valamikor évekkel ezelőttről. Abból az időből, amikor még hittem magamban, a világban, a többi emberben, míg nem ragadtam rám a beletörődés nyálkás ruhája, mert szép lassan belém ivódott, tegyek bármit is, sosem leszek ugyanolyan értékes, mint más, egy saját gyerek, egy férfi, egy teljes mértékben abszurdiai.

− Igaz szavak – folytatja némi hallgatás után. – Bár én inkább úgy mondanám: félelmünk koronázza egyeduralkodóvá a sorsot, és akkor már nem csak a belső, a lélek szabadságára vonatkozik. De ha letekintesz, és teljes odaadással figyelsz, te is meglátod, hisz az igazi arcomat is láttad.

Követem tanácsát, ám eleinte nem értem, mit mondjon nekem egy folyó? Tovább figyelem hát, és egyszer csak meghallom, tisztán értem a lényeget: sors és szabadság hogyan fonódnak egymásba. Hogy sors minden, amivel születtünk, ahonnan a folyó elindul. Sors a környezetünk, a hely, a rendszer, az emberek körülöttünk. A folyó ugyan, akárcsak az emberek többsége rendszerint a legkisebb ellenállás felé tör, de a szabadság, mely igenis a sajátunk, megengedi, hogy változzunk és változtassunk ezen. A szabadság, a döntés lehetősége egyszerre felemelő és tragikus. Dönthetünk, ám egy döntéssel valamit választunk, másokat elutasítunk, választásunk irányán haladva újra szembesülünk a sorssal, a következményekkel, ráadásul eközben más valaki szabadsága akarva-akaratlanul segítheti, gátolhatja vagy épp el is törölheti az enyémet, így két szabadság találkozásából sors alakulhat.

Amikor ránézek, Shinei vállamra teszi kezét, s így szól:

− Most is ez történik.

Elnémul egy fél percre, mintha a szavakat keresné.

− Újhold, amikor a legsötétebb van…

− Amikor a legjobban elural a félelem – egészítem ki ösztönösen.

Azt hiszem, tudom, mit akar. Bólint.

− Egyszersmind a visszatérő fény hírnöke is.

− Remény, akiből megszületett a Ragyogó.

Kicsit sem lepi meg, hogy tudok róla.

− Igen és mégsem egészen, csak veled együtt lesz teljes – gyorsan hozzáteszi: − Vagy egy hozzád hasonlóval.

Elmosolyodom.

− Értem én, nem vagyok pótolhatatlan.

Először nem érti, majd legyint.

- Szóval nem kell többet mondanom.

Kicsit félve puhatolózom:

− Gondolom, nem leszek többé ugyanaz.

− Igen, lesznek változások és igen, normális, hogy félsz.

Amint kinyitom a szemem, a kami harminckét fogát felvillantó mosolyával találkozom.

− Tessék, magához tért – mondja valakinek.

Hamarosan érzem Rin szokásos fojtogató ölelését, mahagóni fürtjei mellett megpillantom Makoto sápadt és dühös arcát. Megszólítom, mert úgy érzem, muszáj vele beszélnem még most, mielőtt végérvényesen fordulatot venne az életem.

− Makoto! Miért? Mi változott meg?

− Rajtad kívül? – válasza éles vágás.

− Igen. Benned.

Nem hagyom, hogy kikerülje a valódi feleletet.

Ő is megérzi szándékom, lehajtja fejét és nyel egyet, ám szavak helyett könnyek hullanak a padló vékony vízrétegére.

− Félek. Félek az óta az istenverte éjszaka óta – első halk szavai után a mondat második felét szinte üvölti. – Hogy higgyek a szabadságban, ha megölhetnek mások azért, amiről nem is én döntöttem?!

Rin döbbenete kézzel fogható, amikor megérti, végig tévedett, észre sem vette, hogy milyen mély nyomot hagyott szerelmében az a márciusi támadás. Hosszan hordozta magában, és mindaz, amin Shingetsuval átmentem súlyosbította félelmét, ám ez csupán azon az éjjelen tudatosult benne, akkor lett látható, amikor meglőttek, akkor történt meg újra az elképzelhetetlen, a lehetetlen.

− Hogy hihetsz bármiben azok után, ami veled történt?

Nem tudjuk eldönteni, kinek szólt kérdése, így én, Shingetsu, Rin, de még Daiki is, egyszerre feleljük:

− Éppen azért, mert megtörtént.

Makoto némán bámul minket, aztán szipog egy utolsót, megtörli arcát, sóhajt, de mert nem leli még a szavakat, csak int, hogy rendben lesz.

Tudom, hogy lesz még min dolgoznia, mindamellett most ezt engedélynek veszem, és odasétálok Shingetsuhoz. Tenyereink és homlokunk éppen csak összeér, ránk hull a sötétség, mint egy lepedő.

Sárgás, tömény mosószerszagú lepedőn átszűrődő, éles fény ébreszt. Amint lerántom fejemről a büdös leplet, egy orvosoknál látott reflektor vakít el. Felülök, fájdalom hasít felkaromba, újraindul a lüktetés combomban, és nem utolsó sorban konstatálom, anyaszült meztelen vagyok.

− Hol vagyunk?

Rin kérdése, a dezsavű és a nemrég átéltek miatti feszültség nevetés formájában robban ki belőlünk. Még Makoto is mosolyog, igaz csak takarékon.

− Azt hiszem, ez egy hullaház – válaszolja még mindig somolyogva Daiki.

Ruháknak, vagy bármi egyébnek nyoma sincs, viszont legalább találok egy orvosi csipeszt, no meg a jobb karomon egy óriási és gyönyörű tetoválást, mely a kagylószürke szemekből és a mattfekete, pikkelyes bőrből ítélve Kurohebit ábrázolja.

− Te egy mázlista vagy! Fájdalom és pénz nélkül kapsz három szép tetkót is.

Makoto odalép hozzám, kezét nyújtja a csipeszért. Odaadom neki és engedelmesen visszafekszem, közben megkérdem:

− Szóval három van?

− A hátadon mesés szárnyak – feleli Daiki.

Rin aggodalmasan figyeli, ahogy Makoto a combsebemet méregeti. Megfogom enyhén remegő kezét.

− Tudom, hogy fájni fog.

− Ne menj pszichológusnak! – közli ő, majd vizslatni kezdi az asztalt.

− Kétlem, hogy a hulláknak szükségük lenne érzéstelenítőre.

Éppen hozzátenném, az se lenne túl jó, ha laikusként túladagolna, amikor nyílik az ajtó.

A barna kontyos ápolónő csak bámul ránk, látszik, hogy nem hiszi el, amit lát. Amikor én is felülök és szemébe nézek, szája sikolyra tárul, de csak valami elhaló, beteg sípolás lesz belőle, szemei fennakadnak, teste lerogy. Daiki azonnal ott terem, a pulzusát keresi, lélegzetét lesi.

− Igen, azt nem említettük, szükséged lesz kontaktlencsére vagy napszemüvegre – informál Makoto.

Ekkor léptem be én Koutával és Ryūval. Daiki közölte, az ápoló csak elájult, őt Kouta és Ryū kivitte a folyosóra és lefektette a rozoga székekre. Ezalatt én gyorsan kiszedtem Kiyából a két szilánkot, méghozzá fájdalommentesen. A visszatérő Kouta tátott szájjal figyelte, ahogy a két seb pillanatok alatt beforr és nyomtalanul felszívódik. Ryū rögtön ott termett, felkapta a lepedőbe tekert Keikót és elindult kifelé, közben megjegyezte:

− Azt hiszem, volna mit mesélned.

− Itt és most? – érkezett a csípős válasz.

Szerencsére elég közel volt egy vészkijárat, azon át távoztunk. Egy suttyomban az ajtó melletti bokor takarásában pöfékelő, idősődő doktor megrökönyödve nézett végig rajtunk. Kouta biztosította:

− Ne aggódjon, a lepedőket visszahozzuk!