A Pokolnak is megvannak a saját meséi. Minden démonfaj átadja történeteit utódainak, ezzel tanítva meg nekik fontos leckéket, sokszor mondanak új s régi meséket egymás szórakoztatására, vagy így fejezik ki érzéseiket, gondolataikat a világról, életükről. A Pokolnak is akadnak tabui, a szabad démonok[1] csupán suttogva – ha merik egyáltalán – emlegetik Kuroit, de a mesét, ami róla és testvéréről szól, egyedül a fadémonok őrzik. Én vagyok az egyetlen itt a Pokolban, aki ismerem e történetet, akinek továbbadták.[2]

Egy napon fiatal lány érkezett közénk. Nem tudtuk, honnan jött, egyszer csak felbukkant itt. Hosszú, durva, mocskos, fehér ruhát viselt, karjain, lábán sebhelyek, véres lábnyomokat hagyott maga után, kezei is vértől iszamósak voltak. Oldalán ruhája kiszakadt, vértől csöpögött. Bár úgy festett, mint aki a halálán van, arcán ennek nyomát se lehetett látni, nem torzította fájdalom, békés volt. Jó darabig csak üldögélt itt köztünk, lehunyt szemmel a mennyezet felé emelte fejét és halkan dúdolt. Csodás dallam volt, felemelő és mégis fájdalmas szomorúság rejlett mélyén. Megbűvölten hallgattuk, a varázslat, mit megidézett, úgy terült szét a környéken, akár a hajnali köd.

Mi még meg sem éreztük az ő közeledtét, a lány már elnémult és hirtelen felállt. Mélykék tekintete várakozóan függött a liget szélén, arany pupillája különös ragyogást kölcsönzött neki. Hosszú, vakító fehér tincseit az egyre erősödő szél ráncigálta. A szél az ő jöttét jelezte, erős volt, kérlelhetetlen, dühödt, erőszakosan tépte fel a varázslat fátylát. Végül maga Kuroi is megjelent, és szinte azonnal a lányra dörrent:

- Shirayuki! Mit keresel itt? – hangja, akárcsak ő maga, sötét volt, félelmetes, fenyegető.

Ám Shirayukira ez nem hatott, boldog mosollyal rohant Kuroihoz és karjaiba zárta. Az feszengve tűrte, de meg sem mozdult, nem viszonozta a lány gesztusát, sem érzelmeit.

- Tudod, épp most haltam meg és három napig valamivel el kell ütnöm az időt – felelte Shirayuki, miután eleresztette a démont.

- És úgy vélted, erre a legmegfelelőbb hely a Pokol? – Kuroi hangja olyan rideg volt, akár egy acél penge, de Shirayukin nem ejtett sebet.

- Ugyan már! Talán akkora baj, hogy látni szeretném a bátyámat?

- Kis millió okot fel tudok sorolni ennek igazolására – sziszegte az.

Shirayuki arca erre elkomorodott.

- Igazán értékelhetnéd a kedvességet – motyogta csak úgy maga elé.

Kuroit ez a megjegyzés felbőszítette, úgy kezdett üvölteni, hogy gyökereink végétől ágaink csúcsáig remegés futott rajtunk végig újra meg újra.

- Kedvességet?! Miről beszélsz? Erről a szánalmas próbálkozásról, hogy magadat megnyugtasd? Nem erről szól ez az egész, hm? A kis kedvenc kegyet gyakorol az elárult testvér felett. Hol volt a kedvesség, amikor ide száműztetek? És van merszed ide jönni a küszöbömre, mintha te volnál a kivert kutya, akit örök kóborlásra ítéltek. Felfordul a gyomrom tőled!

Azzal megfordult és elviharzott, haragja tomboló szele követte, de még jó ideig nem mertünk megszólalni, csak együttérzéssel telve néztük szegény lányt, aki szomorúan meredt Kuroi hűlt helyére. Aztán hosszú, hangos sóhaj hagyta el ajkát és lerogyott a fűbe, amely itt-ott megperzselődött, amikor néhány napja egy átok rossz tűzdémon kölyök fel akart minket gyújtani, ezzel bizonyítván tűzböfögő képességének páratlan mivoltát.

- Tudjátok – itt ránk emelte gyönyörű szemeit – a legfájdalmasabb, hogy igaza van. Nem kellett volna ide jönnöm…

Szavai megráztak minket, elviselhetetlennek tetszett számunkra, hogy ez az angyali lány magát hibáztatja a Gonosz haragjáért. Sokáig hallgatott, fejét lehorgasztva ült, egyik kezével a megperzselt fűszálakat simogatta. Mikor újra megszólalt, hangja halk volt, erőtlen.

- Megtagadtuk őt, megfosztottuk a szeretettől. Nekem is kellett szenvednem, meg kellett halnom értük, de ő… Neki az jut mindennap, amit én csupán rövid időre kellett megtapasztaljak, sőt a lelkét is legyilkoltuk, azért, hogy az emberek szabadok lehessenek; és mit kezdenek ők a szabadságukkal? – utóbbi félmondata úgy szakadt fel belőle, akár egy kétségbeesett sikoly, aztán visszasüppedt a némaságba.

Nemigen értettük, miről beszél; Kuroiról csak azt tudtuk, hogy egy velejéig gonosz, nagy hatalommal bíró lény, akitől rettegnek a szabad démonok, az emberekkel meg nem törődtünk, ők odafent élnek, mi idelent, egyedül a szentély papnőit ismertük, ők emberek voltak, de akkoriban éppen meghalt az előző papnő, az utódját pedig még nem láttuk. Némelyikünk izgatott sutyorgásba kezdett hát, mire Shirayuki újból ránk emelte tekintetét, amelyből mintha kiveszett volna a fény.

- Igaz is, ti valószínűleg nem értitek, miről van szó. Magam sem tudom, miért lettek az emberek az utolsók, akiket megteremtettünk, s hogy miért lettek ők a kivételesek, akiknek megadtuk a szabadságot, annak árán is, hogy ezzel minden más átformálódott. Ha a jó létezik, meg kell adnunk a rosszat is. A rosszat és annak képviselőjét…

Egyikünk kihasználva a szünetet, megkérdezte:

- Szóval azt mondod, Kuroi… más volt?

Shirayuki ajka halvány mosolyra húzódott, de szemei még mindig fénytelenül meredtek a semmibe.

- Igen, mi ketten Isten gyermekei vagyunk. Kuroi egykor épp úgy nézett ki, mint én.

Alighogy e szavakat kimondta, a varázslat újra megelevenedett és sejtelmes ködéből előtűnt Shirayuki gyermeki alakja, mellette pedig egy fiú, ugyanolyan hófehér hajjal, és mélykék szemekkel, melyek közepén aranygyöngyként ült pupillája.

Mindketten egy szökőkút peremén ültek és a vizet nézték. A szökőkút körül megannyi színpompás, virágzó növény táncolt a lágy szellő ritmusára.

- Szerinted miért kell az embereknek ránk hasonlítaniuk? – a kérdést Kuroi tette fel.

Shirayuki szinte gondolkodás nélkül rávágta:

- Hogy alkothassanak! – mégis amint kiszaladt ez a száján, megdermedt és nagy szemei testvére arcát keresték.

- Kuro – suttogta először. – Kuro, még mindig szomorú vagy? A miatt, amit papa mondott?

- Nem akarom, hogy létezzenek! – kiabálta az. Hangja olyan volt, akár egy csapdába esett vadé. Hajában pedig mintha csak egy tintacsepp esett volna rá, fekete csík jelent meg.

Shirayukit láthatóan megijesztette testvére kifakadása.

- Kuro – szólította halkan.

- Nem lenne szabad hagyni! – hajtogatta a fiú. – Nem lehetnek szabadok. Hát nem érted? Az, amit mondott… hogy egyetlen döntésükkel megváltozhat a világ… az azt jelentené, hogy ők lesznek istenné. És mi? Szolgáljuk őket? Mindent alárendelünk nekik?

Ahogy egyre ömlöttek fel a szavak torkából, egyre több fekete csík jelent meg hajában. Szemei kékje fel-felizzott, akár a parázs, és elfátyolosodott a könnyektől.

Shirayuki sokáig megszólalni sem tudott, csak gyorsan átkarolta testvérét és magához húzta. Újra és újra végigsimította már javarészt fekete haját, hogy vigasztalja.

- De Kuro, papa megmondta, hogy lesz az emberek közt, aki akkor is meg fog érteni, sőt szeretni fog.

Ám Kuroi még ekkor sem moccant, nem viszonozta Shirayuki ölelését, kezei szinte élettelenül hevertek.

A kép és a varázsfátyol eltűnt, oly hirtelen akár az égen átfutó villám. Shirayuki csak ült ott a fűben, felhúzott térdei közé hajtott fejjel.

- Az a mese, hogy Kuro majd visszatér és újra önmaga lesz, hogy lesz ember, aki az Ördögként is felfedezi igazi valóját és szeretni fogja, csak hazugság volt, mert ahhoz neki is szeretnie kellene, de őt megfosztottuk ettől a képességtől az emberek kedvéért. Ahogy én is újra megfosztatom ettől az emléktől, amint elmegyek innen, különben esetleg az ő sorsára jutnék, de nekem szeretnem kell őket.

Miután ezt elmondta, hosszan hallgatott és órákig mozdulatlanul ült ott. Aztán este felkelt, odasétált a papnő függőágyához és lefeküdt, mielőtt lehunyta volna szemeit, azt mondta:

- Hiába keres, mert nem tudja, mit keres valójában.

Kuroit legközelebb akkor láttuk, amikor Shirayuki visszatért odafentre és a másod, harmadnap köré gyűlt démonok is elindultak otthonukba. Jó ideig csak állt ott a ligetünk szélén, vörös szemei a lassan regenerálódó füvet nézték, ott, ahol testvére ült az első napon. Sápadt arcán egyetlen könnycsepp gördült le, majd ránk emelte tekintetét, de néma maradt. Végül megfordult és eltűnt.

Egyikünk, aki az óta már meghalt, azt mondta, talán van még remény, számára legalábbis ezt jelezte az a könnycsepp, s az a néhány fehér hajtincs, ami szinte ragyogott a mennyezet váltakozó fényében, ahogy a körülötte ólálkodó szellő eljátszadozott velük.

[1] A legelső dolog, amit a Pokolról megtudtam, rengetegféle démon lakja és csak kisebb részük csatlósa, alattvalója Kuroinak, a többieket szabad démonként emlegetik.

[2] Azaz ezt a mesét az egyik Őrző jegyezte le, és a szentély előtt álló liget fáitól hallotta.