− Vége? – hallom Ryū kérdését a telefonban.

Nem felelek azonnal, fülemen a ketyerével, célra emelem különleges íjamat, bemérem a túl élénk halottat és lövök. Persze talál, de csak az után szólalok meg, hogy látom, a szél felkapja a lény hamvait, és szétszórja a hajnali derengésben úszó város utcáin.

- Vége. Tíz perc, és ott vagyok – ígérem.

Három is elég lenne, hogy átszeljem a várost, de égető szükségem van egy kávéra, ha már, akkor egy kis reggeli sem ártana az útra.

Természetesen mindenütt megbámulnak, nem csodálom. Hajnalok hajnalán (reggel hat környékén) nyilván fura a napszemüveg, azonban a színes kontaktlencsét csak a legritkább alkalmakkor használom démonszemeim elrejtésére, mert nemcsak idegesít, elég fájdalmas is huzamosabb ideig viselnem. Jó alaposan megnéznek a kisbolt előtt gyűlő munkások, a pékség dolgozói, korai vásárlói. A bő fél év alatt már hozzászoktam az ilyen-olyan megjegyzésekhez, tekintetekhez, ahogy Abszurdia sem igen veszi már észre a mászkáló hullákat; már nem üti meg a média ingerküszöbét. Látogatásaik megritkultak és hát jól végzem a munkámat, az egyiket.

A pékségben fizetek, amikor hátulról átkarolnak.

− Látom, ugyanarra gondoltunk – szól Makoto, és int az eladónak, hogy foglalkozzon nyugodtan a következő vevővel.

Nem állhatom meg.

− És ha nektek nem vettem semmit? – kötözködöm.

− Olyan nincs.

A bejáratnál újabb vásárlóba botlunk, ő is végigmér, majd megdicséri a karomon végigfutó kígyót.

A szentély előtt szemérmesen elfordulva megvárjuk, amíg Daiki elbúcsúzik aktuális kalandjától.

− Felőlem indulhatunk – mondja nekünk.

Csibészes mosolya nem hagy kétséget a felől, hogyan sikerült az éjszaka.

Követjük a szentély udvarára, ahol felkapja táskáját. Én szabadon eresztem Kurohebit. Hamarosan kirajzolódik előttünk emberi alakja, vállán megjelenik a holló, mely az egykori palástból született. Testemről eltűnik a kígyó és a szárnyak.

− Feleslegesen aggódsz – jelenti ki Kurohebi, és rám villantja csupafog mosolyát. Mégsem akaródzik mennem.

− Ne drámázz! Nyugodtan bízhatsz bennük – torkol le Shingetsu. – Túlhajszoltság és stressz ellen egyébként se véd a regeneráló képességünk.

Való igaz, az előző hónapok elég zsúfoltra sikerültek, kijár nekünk két hét pihenés. Felsóhajtok, és hagyom, hogy Makoto és Daiki elvonszoljon. Utóbbi rögtön eltűnik a szintén megrögzött agglegény és kocka Kouta kocsijában.

Én kiállom Rin szokásos ölelésrohamát, mialatt Makoto (szerintem csak azért, hogy bosszantsa Ryūt) ismét felhozza csalódottságát, amiért nem láthatja az ő álompárját együtt, azaz engem és Daikit. Holott számunkra elég korán, még a bujkálásom idején kiderült, lehet, hogy rokonlelkek vagyunk, de a szerelem már más tészta. Így én csak a szememet forgatom most, Ryū pedig sértődötten odaveti:

− Kösz.

Míg Makoto visszarohan a lakásba valamit ellenőrizni, Rin a kocsiban elárulja, miért került elő újra ez a téma. Makoto szerint, akinek az utóbbi hónapokban szenvedélye lett a pszichológia, Daikinak jót tenne egy tartós kapcsolat.

Már hallom is, ahogy Shingetsu egy szokásos Tch-vel reagál, és magamat, amint azzal vágom el az egész agymenést:

− Ja, egy pszichológus szerint én meg közveszélyes őrült vagyok, aki teljesen elszakadt a valóságtól.

Ryū rázkódik a röhögéstől. Jókedve múltán, miután Makoto is beül, megkérdi:

− Indulhatunk?

Alig bírom visszafojtani kibuggyanó nevetésem Shingetsu ismételt kommentárját hallva:

− Ennyi idő alatt az országot megkerültük volna!

És még ő beszél nekem a lazításról.