Elzárt vidék volt ez, ahol az örökös vándorlásba és bujkálásba belefáradt lány végre megpihenhetett. Ezek a magas hegyek által körbezárt völgyek, melyek közt könnyű volt az átjárás, ugyan az országhoz tartoztak hivatalosan, ám valójában sokkal inkább egy külön kis birodalomnak számítottak.

Maga a paradicsom volt e hely a remeték, kiégett vándorok, változásra vagy épp nyugalomra vágyók, a múltjuk vagy más elől menekülők számára. Bárkit szívesen láttak itt, míg nem ártott másnak. Nem faggatták, honnan és miért jött. Aki nem vágyott társaságra, azt békén hagyták, aki elveszett volt, azt befogadták, aki segítségre szorult, annak kezet nyújtottak. Természetesen, e vidéknek is megvoltak a maga problémái, itt is csak emberek éltek a maguk örömével és bánatával, mégis semmivel össze nem téveszthető, semmihez nem hasonlítható varázs lengte be.

A lány messziről érkezett, az ország túl felén élt egy egészen előkelő városban. Sokan irigyelték e város lakóit, mind oly gondtalannak tűntek. Kislányként, egészen tizenkét éves koráig, ő is gondtalan volt. Azonban abban az évben, nem sokkal a születésnapja előtt, két idegen jelent meg náluk. Azt mondták, az apja meghalt, és mivel tartozását még nem rendezte, elviszik őt. Édesanyja zokogva próbálta ezt megakadályozni, de az ismeretlenek félrelökték és megragadták a lány karját. Amikor anyja újból felkelt és eléjük állt, egyikük egyetlen gyors, szinte láthatatlan mozdulattal elmetszette torkát. A vérpermet a kislányt is beterítette, de ő meg sem mukkant, még sírni sem tudott. Kívül-belül megdermedt és hetekig így maradt.

A férfiak elvitték, majd egy idős nőhöz került, aki sosem szólt hozzá, onnan egy harmadik férfihoz és egy középkorú nőhöz. Akkor még nem fogta fel, mit is várnak el tőle. Eleinte csak ételt szolgált fel, italt töltött, néha zenélt, és sokszor hallgatta a részeg férfiak érthetetlen beszédét.

Aztán elérkezett az este, amikor dermedtsége hirtelen felengedett és minden, ami a jégpáncél alatt ragadt, kiszabadult, akár egy gonosz szellem, melyet elzártak. Ezúttal egy külön szobába vitték, a férfi, aki várta… Csak arra a pillanatra emlékezett, amikor félig lerángatott ruhában a férfi szagától és az arcát, nyakát borító nyálától hányingerrel küszködve meglátta a mellettük lévő asztalra rakott tőrt. A férfi ölében ült, aztán már felette állt. A férfi torkát markolászta, melyből kiállt a tőr díszes markolata. Éppolyan furcsa hangokat adott ki, mint az anyja. Nem tudta, meg fog-e halni, de azt igen, hogy el kell szöknie, most azonnal.

Közel nyolc kemény év után jutott el e vidékre. Már egy éve volt itt, ám sehogy sem lelt békét. Állandóan félt. Félt attól, hogy erről a helyről is kiderül valami szörnyűség, mint az oly idillinek tetsző otthonáról. Félt, hogy ha megtudják, mit tett, el kell mennie. Félt, hogy rátalálnak, hogy esetleg a férfi életben maradt, és eljön érte, mint az álmaiban, eljön, hogy bosszút álljon. Fogalma sem volt, mihez kezdjen, félelem és nyugtalanság uralta az életét itt is. Úgy tűnt, nincs számára menekvés.

Hanem egy napon, ahogy a piacon nézelődött, a mindig nagy attrakciónak számító mesélő aktuális meséje reményt adott neki. A mese a völgyek közt a legkülönösebbről szólt, arról, ahol senki nem épített házat, amelynek közepén egy furcsa, kerek erdő magasodott, s amely fölött többen egy üvegbúrát véltek látni. Idő-erdőnek hívták, ugyanis úgy tartották, aki oda belép, szabadon visszafordíthatja, megváltoztathatja saját életének idejét.

A lány nem sokat habozott, már másnap hajnalban útnak indult. Az azt követő napon, alkonyatkor, elérte az Idő-erdő határát. A mese szerint az erdő csak azt engedi belépni, aki szükséget szenved, de hogy ez pontosan mit is takar, arról nem szólt a mesélő. Bizonytalanul méregette hát a fák sűrűjét, majd óvatosan előre nyújtotta a kezét, az alig látható kupolán megcsillanó fény felé. A búra átengedte, az erdő befogadta.

Amint beért a fák közé, egy ősz hajú férfi toppant elé, majd leült előtte, és intett, hogy ő is tegyen úgy. A lány összezavarodott, most akkor mégse léphet be?

- Már beléptél, de ha innen beljebb mész, már nem lesz visszaút, ezért szeretnék veled előtte egy kicsit beszélgetni – mondta az öreg.

A lány nem felelt, azon gondolkozott, ki lehet ez a férfi? Talán az erdő szelleme?

- Ó, hát mondhatjuk, bár nem úgy, ahogy te gondolod. Én is csak egy ember vagyok, aki halálához közeledvén megbánta döntéseit és szerette volna újrakezdeni az életét.

- Szerette volna? Akkor nem sikerült? Vagy ez nem az Idő-erdő?

Az öreg kérdéssel válaszolt:

- Mondd csak, te mit vársz, mit remélsz az erdőtől?

A lányt meglepte a kérdés, az még inkább, hogy válaszán gondolkodnia kellett.

- Azt mondták, visszafordíthatom az időmet, és… talán visszamehetnék… visszamehetnék akkorra, amikor az apám még élt, és elmennénk a városból, még mielőtt az egész elkezdődne.

- És gondolod, hogy mindez sikerülne, úgyhogy csak a saját idődet tudod visszaforgatni? Gondolod, hogy a szüleid, akik mit sem tudnának az egészről, megváltoztatnák az életüket?

A férfi észrevette a lány szemében gyűlő könnyeket és elhallgatott, majd nagy sóhaj után folytatta:

- Nem tudom, ki adta e nevet az erdőnek, de sokkal helyesebb lenne Időtlen-erdőnek hívni. Ha bemész, azt fogod látni, és megélni, amit szeretnél, azonban valójában többé nem hagyod el ezt a helyet. Gondold így végig, mielőtt továbbmennél! – ezzel az öreg feltápászkodott nagy üggyel-bajjal és kicsit arrébb húzódott.

Kis idővel később a lány mögé lépett, és azt mondta:

- Úgy döntöttem, elmegyek, de szeretnék kérdezni valamit: miért beszéltél velem?

- Mert szeretném, ha mások nem követnék el a hibámat, legalább esélyt adni nekik.

 ***

- Ugyan, biztos csak hazudott. Mi van, ha azért nem jössz ki az erdőből, mert egy másik, a miénkkel párhuzamos valóságba jutsz onnan?

Egy fiatal férfi mondta ezt, aki nemrégiben érkezett a völgyekbe, és hallotta a visszatérő lány elbeszélését. A lányt sokan várták az üres piactéren, amikor megérkezett. Mint kiderült, sokan mások jártak már az Idő-erdőben.

A fiatal férfi kihívó tekintettel várta a választ, biztos volt benne, hogy hazudik, csak ámítás az egész, ám meglepetésére a lány mosolyogva annyit felelt:

- Lehetséges.