Bál volt aznap éjjel, ki tudja, hányadik már a hónapban. Szerette a bálokat, szerette a zenét és imádta a táncot. Szerette az érzést, ahogy belesüppedhet a dallam hangjainak lágy felhőjébe, egy férfi karjaiba, szerette, ahogy ruhájának selyme vele mozdult és olykor végigsimított lábszárán. Csak ilyenkor érezte, hogy él, így aztán napközben szinte semmit sem csinált, csupán az éjjelt várta, a következő bált. Tánc, tánc, tánc… csak erre tudott gondolni, az estélyek édes dalait hallotta nappal is.

Már bőven benne jártak az éjszakában, már megannyi táncot járt, megannyi férfivel. Elfáradt kissé, így kihúzódott a terem széléhez, hogy pihenhessen. Beszélgetésbe elegyedett néhány másik vendéggel, édes kis semmiségekről társalogtak, majd egyedül maradt. Nézte, csak nézte a bál színpompás forgatagát, miközben teste a zene ritmusára ringatózott. Aztán hozzálépett egy ifjú, kezét nyújtotta felé arcán sejtelmes mosollyal.

- Enyém lehet az utolsó tánca, szépségem?

A fiatal nő egy kissé megütközött e furcsa kérdésen, de belecsúsztatta kezét a férfiébe.

- Hogyne, de még fiatal az éjszaka, akárcsak mi – felelte mosolyogva.

- Ó, hát attól még bármelyik tánc lehet az utolsó – válaszolta az ifjú, miközben a parkettre vezette.

A nő megborzongott szavaitól, remélte, a férfi csak kapatos és nem arra akar célozni, amire már máskor is akadt példa. Hivatásos táncosként férfiakat szórakoztatott ugyan, de kizárólag a bálteremben. Előfordult az is, hogy randevút kértek tőle, és mikor megtagadta, majdnem tettlegességig fajult a dolog.

Igyekezett elhessegetni magától kellemetlen érzéseit, és belemerülni a zene és a tánc lágyan hömpölygő folyamába. Már körül is ölelte, amikor az őt vezető ifjú ismét megszólalt:

- Szóval milyen érzés, hogy ez az utolsó tánca? - meleg lehelete fülét csiklandozta, ugyanakkor a félelem jeges hidege futott végig gerincén.

Elakadt a lélegzete, bedugult a füle, nem hallott semmit, szédülni kezdett, agyában képek és gondolatok cikáztak. Még nem halhat meg… még… még annyi minden van, amit nem tett meg! Mi lesz a darabbal, amit meg akart írni? Csak sosem szakított rá időt, hisz azt hitte, van még. Mi lesz a tervével, hogy egyszer színpadon táncoljon? Mellkasa egyre nehezebb lett, nem jutott levegőhöz. Mi lesz a macskájával? Ki fog gondoskodni róla? Mióta vagy négy éve befogadta az utcáról, időről időre eszébe jutott, milyen szomorú lesz, ha a cica meghal. Az sosem fordult meg a fejében, hogy ő lesz az, aki előbb mond búcsút életének. Ahogy elhomályosuló tekintetét az ifjúra emelte, kis híján felsikoltott a férfi vonásain áttetsző koponya láttán.

Éppen akkor véget ért a dal, az ifjú hátrébb lépett és meghajolva, gyengéd csókot lehelt a nő kézfejére, majd amikor felnézett rá, szemei elkerekedtek. A hölgy sápadt volt, reszketetett és szemeiben könnyek gyűltek.

- Kedvesem, jól van? – kérdezte aggódva.

A nő abban a pillanatban, ahogy a férfi elengedte, azt gondolta: most fogok meghalni, de aztán nem így lett. Csak lassan tért magához, ráeszmélt, már többen is őt figyelik aggódva.

- Tessék?

- Azt kérdeztem, jól van? – ismételte meg az ifjú kissé megkönnyebbülve, hogy a nő végre reagált. Eddig úgy festett, mint aki valahol nagyon messze jár.

A nő nehezen nyelt egyet.

- Már hogy lennék jól, mikor azzal ijesztget, hogy meghalok! – bár hangja még mindig olyan fojtott volt, mintha egy akváriumból szólna, kihallatszódott belőle a harag.

Erre már közbevágott egy idősebb úr is, aki a nő egyik kedvenc táncpartnere volt.

- Te jó ég! Fiam, mégis mit mondott neki?

Az ifjú már igencsak zavarban volt, elég lassan nyögte ki válaszát:

- Én csak… azt mondtam, szeretném, ha az enyém lenne az utolsó tánca.

Alighogy e szavak elhagyták száját, a köréjük gyűlt kisebb tömeg egyként hördült fel.

- Hogy emlegetheti egy táncosnak fel az utolsó táncot?! – méltatlankodott valaki.

A férfinek már a füle is elvörösödött szégyenében, fejét lehorgasztotta, úgy felelt, motyogva:

- Én már régóta figyelem a kisasszonyt, és arra gondoltam, ma megkérdezem, hozzám jönne-e? Akkor nem kellene többet táncolnia.

Végül összeszedte bátorságát és a nőre emelte kérdő-reménykedő tekintetét. Az rögtön rávágta:

- Kizárt dolog – majd megfordult és a sírástól és dühtől még mindig vöröslő arccal elrohant.