Elég sok könyvet olvastam már, de volt kettő, ami olyan iszonyattal töltött el, hogy nehezemre esett végigolvasni, ugyanakkor jónak is találtam őket, olyannak, amiért megérte. Azt hittem, Huxley Szép új világa az egyetlen. Tévedtem, bár ezt a könyvet - azzal ellentétben - nem raktam félre, elsőre kiolvastam.

Láttam természetesen a sorozatot is, mégis ez a könyv elemibb erővel hatott. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy én még azon ritka "emberfélék" közé tartozom, akikre az írott szó által ébresztett képzelet nagyobb hatással van, mint a filmvászon vagy monitor kínálta kép. Mindemellett szerintem ennél többről van itt szó. Merőben másképp nyúl a két műfaj darabja a témához.  A sorozat magára az eseményre fókuszál, az abban résztvevő emberek egy kisebb szeletére. A könyvet viszont a reaktor, a robbanás kevéssé érdekli, ahogy a tudósok és politikusok sem igen kapnak nagy szerepet.

A könyv beszélgetésekből megírt monológok sorozata a legkülönfélébb "szereplőkkel", akik épp olyan "húsvér" emberek, mint mi. Ez nagyon fontos momentum, mert persze tudjuk a sorozatról is, hogy mindez megtörtént, azonban ebben a könyvben az a számtalan ember ül le velünk szembe és mesél, beszél, akiket egyébként nem látunk, mert csak "egyszerű emberek", olyanok, mint mi. Éltek, élnek a maguk módján, ám a történtek felfordították ezt az életet és azóta ebben az új világban vannak, annak minden borzalmával és hatásával együtt. Van, aki csak ott élt vagy él a mai napig; van, akit odavittek; aki csak várta vissza őket; aki a munkáját próbálta volna végezni, de nem hagyták... Rengetegféle ember megannyi történettel, nézettel, érzéssel. És ez gyomorszájon vágja az embert, mert ő én is lehetnék, vagy lehetek is még, ha nem is pontosan ugyanannak, de valami hasonló kataklizmának a részese, elszenvedője, aki vagy meghal, vagy ezzel él.

Az egész könyv éppen ezért egy színes, ámbátor javarészt sötét tónusú mozaik; érzések, kósza, kusza gondolatok és benyomások kavalkádja, nem egy szépen elmesélhető, kerek történet. Ennek megfelelően én csupán néhány nagyobb, szignifikánsan jelenlévő témát fogok kiemelni, ezekkel igyekszem bemutatni, kissé összefogni azt, amiről e könyv szól. (Természetesen így is rengeteg minden kimarad.) Elsőként azzal kezdeném, ami a sorozattal közös pont és igen hangsúlyos:

hazugság és hallgatás

Halomnyi mondat hangzik el erről, hegyet lehetne belőlük összehordani. A lakosságot sokáig egyáltalán nem riadóztatták, egyszerű tűznek állították be a dolgot, sőt a későbbiekben is "mindenki átdobott kémekről és diverzánsokról beszél". Nem egy likvidátor mondja el, nem tudták, hova fognak menni, vagy mit csinálnak majd igazából, vagy meddig maradnak. De hallhatjuk egy atomenergetikai mérnök, egy környezetvédelmi felügyelő szavait is, hogyan kellett méréseket végezniük, miközben nem szólhatnak, nem kapcsolódhatnak a lakossághoz. Aztán ott vannak a betegekkel, mindenféle rendellenességgel születettekkel és halottakkal kapcsolatos mondatok: "azt követelik tőlünk, hogy hallgassunk", "még nem mutatták ki tudományosan" vagy az, hogy nem ismerik el az anyának, hogy a sugárzás miatt született a gyermeke úgy, ahogy.

A legmarkánsabb mégis ez a hazugság:

Azért betegedtek meg, mert féltek. A rémülettől. A radiofóbiától.

Ott a kifejezés nem egy helyt: nem kellenek pánikkeltők, és egy példa: a szerkesztő ezzel a mondattal dobja vissza egy újságíró cikkét, aki pusztán az igazat akarta mondani az embereknek. Egy tanár pedig úgy nyilatkozik: "Annyi hazugság kötődik a tudatunkban Csernobilhoz, amennyit korábban csak 1941-ben hordtak össze... Sztálin alatt." Megemlíthetjük még a hallgatás olyan formáját is, minthogy akkoriban hirtelen eltűnt a könyvtárakból minden, ami a sugárzással kapcsolatos, például így minden Hirosimáról is. Mint ahogy azt is nem egyszer olvashatjuk, azt mondták a kitelepítés (már ahol volt) csak ideiglenes.

Később persze ez a téma még elő fog kerülni, hisz az egészet áthatotta és összefonódott mással. Így a végére egy nagyon abszurd momentum, egy a sok közül: egy likvidátor mesél arról, hogyan kellett ki- és lepucolniuk egy házat, amit aztán feldíszítettek, hogy egy megrendezett esküvőt forgassanak le ott, ezzel is jelezve mindennek ellenére is lehet ott élni, nem állt meg az élet, nem akkora a baj.

"szokásos orosz káosz"

Ez az, ami a sorozatban nemigen van kihangsúlyozva, maximum idesorolhatjuk, hogy az erőműben fiatal, képzetlen, tapasztalatlan, teljesen hozzá nem értő emberekre volt bízva egy fontos és veszélyes művelet, illetve éppen e művelet háttere, az az e nélkül nem is lett volna szabad működnie.

A könyvben azonban úton-útfélen belebotlunk ebbe a számunkra is (sajnos) igen ismerős jelenségbe. Három-négy példát hozok hozzá.

A vadászok, akik a háziállatok legyilkolásával voltak megbízva elmondják, elvileg meghatározott paraméterekkel rendelkező helyen, megfelelő gödröt kellett ásni, abba fóliát tenni. Szerintem sejtitek, mi jön, kellett volna, csak épp nem volt, mint lőszer sem nap végére, így volt olyan, hogy a sérült kutyát élve temették el a többi tetemmel. Számos likvidátor említi, sokuknak semmiféle védőfelszerelése nem volt vagy csak valami használhatatlan mutatóba. Egy nő, akinek édesanyja a polgárvédelemben dolgozott, elmondja, amikor ki akarták osztani a védőholmikat a lakosságnak, azzal szembesültek, mind siralmas állapotban van, ráadásul bár elvileg névleg voltak előadások ilyen helyzetekről, gyakorlatilag senki sem tudta, mit kellene tenni.

Ha már üzlet, jól belesimul ebbe a környezetbe a következő dolog. Egy újságíró és az Atomenergetikai Intézet volt igazgatója is beszámol arról, hogy a kiürítés után is folyt ezeken a területeken a termelés. A növényeket megetették az állatokkal és azokat máshol eladták. Külön instrukciók voltak pl. a fertőzött tyúkhús feldolgozására. Embereket beszéltek rá, vagy fizettek meg busásan azért, hogy ott maradjanak, ott dolgozzanak.

lágertudat és hit

Egy angol újságírót idéz a Csernobil pajzsa társaság embere:

Most már érted, hogy miért nem hisz nektek senki? Mert magatoknak is hazudtok.

Ezt azután mondja, hogy helikopterpilótákkal beszélt, ám azok csak azt hajtogatják, nincs probléma.

De miért? Miért hazudtak akkor maguknak oly sokak, és miért vannak még most is olyanok, akik továbbra is a hazugságuk ernyője alatt élnek? Egyes monológok erre is választ adnak, illetőleg a második részre én felelek.

Az egyik oka annak, hogy a legtöbben akkor lapítottak, az, amit egy beszélő lágertudatnak nevez:

a fél ország leültetett, a fél ország megült.

Nincs a tudatukban más opció. Döbbenetes, de ez olyannyira beléjük ivódott, hogy a pletykákról szóló részben olyat is találunk miszerint a kitelepítetteket lágerba viszik. Maradjunk azonban a tényeknél. Megkerülhetetlenül ott a félelem, valamint a világkép: az ember két dolgot tehet, vagy befogja és megmarad, vagy nem és elviszik, tönkreteszik. Ezt nagyon nehéz egyébként megérteni, ha valaki nem élt így, nem tapasztalta meg ezt. Ezért van, hogy értetlenül állnak sokan az előtt is, ha valaki nem lép ki a bántalmazó kapcsolatból, mert nem ismerik ezt a tudatállapotot, ez mondhatni egy külön világ, nem olyasmi, amit egy egészséges kapcsolatban vagy egy jobb rendszerben, egy egészségesebb mentalitásból látni, átérezni lehet.

Mégis voltak, akik felülemelkedtek, kitörtek e tudatból, mint a már említett intézet ex igazgatója, aki nem maradt veszteg és csöndben, addig járt a vezetők nyakára, míg azok ki nem tiltották, utána is folytatta, telefonált, rengeteg levelet írt, mígnem végül nemcsak kirúgták, de többszöri fenyegetés után bűnügybe is keverték, majd szívrohamot kapott.

A másik szintén nagy hatású dolog a hit. Hit a békés atomban, a rendszerben. Hisz nem beszélnek róla, a veszélyekről, akkor nincs. Ezt sokan felhozzák, hogy ha mondtak is, elejtettek is valamit a lakosságnak, sokan értetlenül, hitetlenül fogadták, mert az nem lehet, akkor mondták volna. Ide kapcsolódik az is, amit valaki úgy fogalmaz meg: "Mit érthetnek meg a vademberek a villámlásból?" Tudniillik a lakosság jó része ott paraszt (volt), akik egyszerűen nem értették, zöldell, nő, terem minden, hogy lehetne az rossz, hogy lehet valami halálos, amit nem látnak, amit elképzelni sem tudnak.

Visszatérve a hitre, ez része annak is, hogy minden után is miért ragaszkodnak a hazugságokhoz, ahhoz, hogy nincs probléma. A pszichológiában ismert jelenség ez, önvédelmi mechanizmus, még ha oly káros is. Védi magát attól, hogy elveszítve hitét a bizonytalanságba zuhanjon, vagy attól, hogy e hit nélkül szembe kelljen néznie azzal, hogy bűnös mint cinkostárs, akár magával a problémával, amit ez nála, az ő életében okozott. Ez megint olyasmi, amit nehéz elhinni, megérteni. Elképesztő, egyenesen sokkoló élmény volt nekem, amikor ezzel először épp a családomban találkoztam. Képtelenség elhinni, de láttam, hogy nem is érezte hazugságnak, ő a saját szempontjából abban a tudatban mondta ki azokat a szavakat, hogy azok igazak, és lehetetlen volt beláttatni vele, hogy nem így van. Az egyik legborzalmasabb és legfélelmetesebb dolog volt ez, amit eddig tapasztaltam.

Utoljára pedig idetartozik még a "mi" és nem "én" jelensége is, amiről az egyik monológ szól, és amit a Sötétség délben c. regényben is láthattunk már. Ikonikusan jeleníti ezt meg az a példa, amiben a helyi dolgozókkal ellentétben, akik a "mi", akiknek nincs saját érdeke, az ideiglenesen ott dolgozó németek azonnal követelik a megfelelő tájékoztatást és azt, hogy haza jussanak.

hősök és/vagy őrültek

A hivatalos propaganda szerint azok, akik az erőműnél, illetve az érintett területeken dolgoztak, hősök. De mit is gondolnak, mondanak erről ők maguk? Sokfélét, csak azt nem, hogy hősöknek érezték volna magukat vagy látták volna társaikat.

nem láttam ott hősöket. Őrülteket láttam, akik leszarták mi lesz velük...

Több Afganisztánt megjárt közül van, aki úgy nyilatkozik, bár ott halt volna meg. Egy behívott arról beszél, hogyan bujkáltak emberek és hogyan szedték össze őket. Mesélnek fenyegetésekről: áruló vagy, ha nem teszed. Arról, hogy egy fiú öngyilkos lett, és a hivatalos magyarázat az volt, hogy levelet kapott arról, hogy a felesége megcsalta. Az ivásba menekülésről. Az ásás értelmetlenségéről, őrületéről. Arról, hogy a helikopterek pilótáinak ki kellett hajolnia az ablakon, hogy jobban célozhassanak; hogy a gépekben nem ült vezető, de ők mentek utána. Olvashatunk a férfiról, aki 40 évesen haldoklik, de ott a tetőn nem állt föl, míg át nem fúrta azt, hogy beállítsák a szemétledobót. Többen beszámolnak arról, hogy ott megértettek valamit, valamit az életről, vagy "Az emberről általában tudtam meg valami rémisztőt." Ennek ellenpontja: "Ott közel voltam valamihez... valami fantasztikushoz." Van, aki pedig viccet mesél az orosz robotról.

élni... és halni

Ez az egyik legmarkánsabb része a könyvnek, csak emberi léptékű, kicsi, szívfacsaró történetek, érzések. Egy olyan terület, ahova véleményem szerint ma egyre kevésbé akarunk belépni, mert a nagy dolgok kötnek le, azok tesznek elég híressé, vagy ha mégis, akkor nem belépünk, hanem egyenesen áttrappolunk, gázolunk rajta anélkül, hogy felfognánk, hol is vagyunk. Erre jó példa az epilógus, ahol az írónő fehérorosz lapokból idéz, ahol a nukleáris turizmusról írnak, valamint jól érzékelteti egy beszélő, amikor azt mondja:

Kibeszélgetitek magatokat, aztán elmentek, nekünk meg itt kell élnünk.

Valahol érthető, hogy ez zavarja őket, pedig az írónő fehérorosz, és életművében - amennyire tudom - Sophie Oksanenhez hasonlóan rengeteget foglalkozik a népe történeteivel.

Ezek személyes történetek, mindennapjaik részletei. Gyászoló túlélők, mint a sorozatban is látott tűzoltó felesége, vagy az a nő, akinek férje szerelő volt, és a brigádjából utolsóként hunyt el egy évnyi haldoklás után, ő pedig nem érti, hogy élte egyáltalán túl ezt. Haldoklók, gyerekek, akiknek alig adatott valami az életből. Akinek igen, azt is - ahogy egy falusi tanárnő beszámol róla - áthatja a halál gondolata és Csernobil. A középiskolás lány, aki kijelenti, ha szörnyeteget szül, akkor is szeretni fogja. Értjük mi, milyen lehet ezzel az elsődleges gondolattal várni a gyermekáldást? Nem hiszem; ha valamikor meg is fordul fejünkben, az ritka, kósza gondolat csupán a legtöbb esetben.

Mindezzel együtt mégis élnek, élni kell, akár a zónában is, vagy azon kívül, de kitelepített területen, mint azok, akik visszamentek, mert idegenbe nem jó, nem tudtak ott maradni. Ahogy mondják, a kutyákat leöldösték, a házakat tönkretették, de ők megcsinálták, élnek a maguk módján, akkor is, ha van, akinek csupán egy macska a társasága, akkor is, ha időnként rendőrök elől bujkálnak. A mi mindennapjainkból ez döbbenetesen hangzik, egyenesen őrültségnek, viszont van még tovább is.

Vannak, akik beköltözhetnének új házakba, amit nekik készítettek, de nem teszik, nem tudnak vele mit kezdeni. Nekik az és ott volt az életük, és bármekkora csapás is sújtotta őket, csak így tudnak élni. Úgy, hogy akár hosszú kilométereket gyalogolnak azért, hogy lássák régi portájukat. Ami még elképesztőbb e számunkra mostoha helyeken nemcsak azok vannak otthon, akik ott élték le életük nagyobb részét vagy oda születtek, de még menekültekkel is találkozunk, akik saját hazájuk háborúi után itt nyugalomra leltek. Egészen abszurdan hangzik, ám ez is élet, sőt egy jobb élet, mert egyeseknek az ismerős biztonságát, másoknak a látható fenyegetés és halál előli menedéket nyújtja.

Hogyan élnek itt mégis emberek, hogy lehet egyáltalán folytatni, és miért itt? Az első két kérdésre a következő idézet adja a legjobb tömör választ (az utolsóra pedig részben majd az utolsó pontunk):

Nem lehet állandóan félelemben élni, képtelen erre az ember, eltelik egy kis idő, és kezdődik a hétköznapi emberi élet.

"Külön nép... Új nemzet"

Mi, csernobiliak [...] Mintha egy külön nép lennénk...új nemzet.

Nem elég, hogy amolyan szenzációk és "Tudományos kutatás alanyai [...] Nemzetközi laboratórium", de különállóak is, akiktől félnek, és akik félnek másoktól.

Van, ahol a gyerekek nem akarnak felső osztályba járni, mert a városiak csúfolják őket. Egy asszony elmeséli, az első napokban hiába próbált máshol menedékre lelni a lányával, a saját nővére sem engedte be a lakásába.

A legmeghökkentőbb és szomorúbb annak a lánynak a története, aki Pripjatyban volt gyerek és bár sose ment vissza, szeretne boldog lenni és élni, az emberektől jobbára azt látja, elhúzódnak tőle, míg kevesek megfigyelik, az exe állandóan a halálról kérdezte, míg jelenlegi vőlegényének anyja azt vágja a fejéhez: "egyeseknek bűn szülni." A lány úgy érzi, mintha maga is egy hibakusa lenne, így nevezték Hirosima túlélőit, akik csak egymás közt házasodtak.

Hosszúra nyúlt ez az írás, de még rengeteg mást olvashattok ezekben a csupasz, elemi erővel bíró, emberi monológokban, amelyek bemutatják azokat, akik áldozatai és túlélői, gyermekei egy katasztrófának, amely sokakat megrázott, akiknek ezzel, ezután is valahogy élni kell.

Szvetlana Alekszijevics, Csernobili ima, Európa Könyvkiadó, Bp., 2019.

kép:https://www.libri.hu/konyv/szvetlana_alekszijevics.csernobili-ima.html