Új nap
Edward Stachura: Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn
Ez a kötet megint csak egy véletlenül fellelt darab, fogalmam sincs már, mi vonzott benne igazán, de nem csalódtam, ismét egy jó és elgondolkodtató élménnyel gazdagodtam általa. A kötet egy lengyel író regényét, négy elbeszélését és néhány poémáját, illetve versét tartalmazza egy, a fordító által írt utószóval kiegészítve. Őszintén megvallva, míg a prózák lenyűgöztek, addig a poémák és versek valahogy idegenek maradtak számomra, persze, ez mindössze az én szubjektív benyomásom, senkit se rettentsen el.
A címadó regény Janek Pradera története, egy fiatal férfié, aki vidékre, egy erdőbe megy dolgozni, az odaútról, ott töltött idejéről és magáról mesél. Nem túl eseménydús a cselekmény, de az erdőn lét egyszerűsége, a szereplő furcsa filozofálása valami olyan varázslatos atmoszférát teremt, ami magába szippantja, elringatja és elgondolkoztatja az embert.
Az elbeszélések is sokban hasonlítanak, csupán egynek van valamivel több cselekménye. A Fényes, folyóparti napok karaktere menekül valakik elől, bár nem tudni, kik azok, így napjait egy folyóparti, maga építette kis kunyhószerűségben tölti, onnan jár el élelmet szerezni, lopni, máskor idénymunkára. Ugyanő az Előre, égiekben húsz évvel később, ha jól emlékszem, Mexikóban él, és javarészt elmélkedik az elbeszélésben . Az Éjszakai délután szereplője és egyben írója egy Ann Arbor nevezetű amerikai város bárjában ül, ír és figyeli környezetét. Az El condor pasa gitáros főszereplője, Michał Kątny, akivel találkozunk a regényben is, de semmi lényegeset nem tudunk meg róla, vonatútján egy furcsa fickóval találkozik, aki ráveszi menjen vele haza és játszon állítólag kedvetlen feleségének. Ő elmegy, de kiderül, a feleség nem beteg, egyszerűen nem szereti a férjét.
Természetesen nem csoda, ha felmerül a kérdés, mégis mi olyan nagyszerű ezekben az írásokban, ha szinte semmi nem történik? Aki nemigen értékeli a hangulatok, gondolatok bűvét és a cselekmény köti le, annak valószínűleg semmi. Ezek a nagyon plasztikus leírások, mindennapi helyzetek, a sajátos stílussal, nyelvi elemekkel olyan mesét szőnek, ami nem egy történetet mondd el, sokkal inkább néhány az emberi élet részét képező jelenségről, fogalomról gondolkodik a maga módján.
Ezekről fogok én is röviden írni.
Az áradó szövegű, hosszú, összetett mondatokkal és sok ismétléssel operáló Szekercelárma Janekjének élete a munka és a rejtélyes Almafa Ágacska - ezt én nem nagyon értettem, bizarr név ez számomra egy nőnek - iránt érzett szerelme körül forog. E két dolog tölti ki mindennapjait, és a rettegés, a menekülés, a megszabadulás az állandóan rátörő ködtől. Utóbbi meglehetősen különös jelenséget a fordító a halálként aposztrofálja, ami ellen az ember a munkával és a szerelemmel veheti fel a küzdelmet. Nem vitatva ezt, nekem inkább az őrületet (vagy azt is) idézi, ugyanis úgy tűnik, mintha olyankor nem is tudná mit csinál, míg a köd bűvöletében, fojtásában van elméje. Ez talán nem is oly légből kapott tekintve az író, bár a regény megjelenése után nyolc évvel, rejtélyes vonatbalesetben elvesztette jobb kezének nagyrészét, és maga kérte pszichiátriai kezelését. Azt nem tudom, beteg lehetett vagy csupán érzékenyebb és másabb az átlagembernél, de a kezelés ellenére még ugyanabban az évben öngyilkos lett. Ennek okáról majd még később szólok.
Az őrületnek is jó "ellenszere" a munka, a szerelem, hisz ezek valamiféle értelmet adnak az életnek, kétségtelen az is, hogy az őrület és a halál nem is oly különbözőek. Ha viszont halál, meg kell említeni a szorosan hozzátapadó időt.
Az idő mind a regényben, mind az Előre, égiekben terítékre kerül. A regényben mint végső soron "átkozott óramű, amelyben nem forgatható vissza az idő." Janek átkozza el, mert bár gondolatban képes elképzelni, mi lett volna, ha előbb ér a vonathoz és megállíthatta volna a fickót, aki szerencsétlenül egy másik vonat aláesett, amikor még fel akart rá kapaszkodni, valójában a tragédia visszavonhatatlanul megtörtént.
Az Előre, égiekben az elbeszélő ugyan elismeri, visszaosonhatunk gondolatban az "odébb tolódott" pillanathoz, de ezt tapintatlanságnak véli. Ennek oka egyrészt az előre fókuszálás, ami az El condor pasában, mint rendületlenül előre törő dallam jelenik meg, itt mint előre tekintés, nem a múltban turkálás, vagy a regény Janekjének elindulásában szerelméhez, utóbbi azonban a legkevésbé sem pozitív kimenetelű, mert a férfi a hóviharban indul neki gyalog az erdőn keresztül.
A másik ok, ami alapja ennek az előre tekintésnek is, a minden nap és pillanat az utolsó, így minden következő nap és pillanat első, s mint olyan, ajándék. Így önmagában leírva ez valószínűleg csak valami idegen giccsnek tetszik, habkönnyű kis Coelhónak, de Stachura prózájában sem nem giccses, sem nem habkönnyű. Azt, hogy ez mennyire így van, és hogy az írónak mennyire fontos volt ez az életszemlélet jól mutatja a regényből vett idézet:
"Fölkelnek reggel, és a nap, amely velük együtt kél fel, számukra nem egy új nap, hanem folyvást ugyanaz a tegnapi, tegnapelőtti, azelőtti, ősrégi, hosszú-hosszú hetek, hónapok és végtelen esztendők óta húzódó, vonszolódó, a múló idő távolódó messzeségébe vesző nap."
Az utószó tanúsága szerint az író naplójában a vége felé, mielőtt öngyilkos lett volna, ugyanez az érzés, az új nap végzetes hiánya köszöntött be. Pedig mégis hányan élünk úgy, hogy a napokat csak daráljuk és minden időt, ami adatik természetesnek veszünk, hisz az nekünk jár, és ráadásul sosem elég manapság. Ha mást nem is, ebből a cikkből legalább ezt az egyet vigyétek magatokkal és gondosan őrizzétek meg!
Az élet becsülete, szeretete nemcsak ezekben a momentumokban érhető tetten, de abban is, hogy a rossz döntéseket, nehézségeket is értékeli, többször előkerül a "csodálatos tévutak" kifejezés, melyekből az ember éppúgy nyerhet, mint a jó dolgokból.
Ezek után könnyű azt hinni, szegény valami korai előfutára volt a full pozitív futóbolondjainknak, ám ez nem igaz, mert a halál, a kimondatlan fenyegetés mellett a szenvedés éppúgy helyt kap, sőt az El condor pasában azt írja: "A szenvedés mindenség."
Mindenség, melyet szintén górcső alá kell venni, és szereplőinek, akik belesimulnak a maguk egyszerű hétköznapjaiba, sajátja a kozmikus nézőpont, a tűzbe meredve a "kozmosz bámulás" vagy a kozmoszba repülés, melynek során a folyóparton ücsörgő fiú egy másik bolygó hasonlóképp tévő s élő fiúját tejtestvérének nevezi és megosztja vele életét, vagy épp a globálpatriótaság, ahogy az Éjszakai délután írója említi.
Élet-halál, öröm-szenvedés, az apró, az én - a nagy, a rajtam kívül mind jelen van Stachura prózájában, ami nem is oly meglepő, ha az utószóban olvasottakat nézzük: "Létmottója: SZÖRNYŰ ÉS CSODÁLATOS FESZÜLTSÉGBEN ÉLNI MINDIG ÉS MINDEN PILLANATBAN." Merő ellentéte annak, amit általában mi akarunk, ami nekünk van, a mi egybefolyó időnknek, a feszültségnek, ami minden csak nem csodálatos, és amitől mindenáron szabadulni kell. Melyik a jobb? Lényegtelen, a lényeg, hogy egész biztosan van mit átgondolni, ha tanulni tőle nem is akarunk. Ezt mindenki eldönti majd magának, már ha akad rá ideje.
Edward Stachura, Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn, Magyar Napló, Bp., 2012.
