Senki sem hiszi el azt, ami történt, meséljem bárkinek is, ezért döntöttem úgy, hogy leírom e történetet, hátha egyszer, egy megfelelőbb időben valaki megérti, bár megeshet, e feltételezésem nem több ostoba ábrándnál.[1]

Nem mintha olyan egyedülálló lennék. A városhoz közeli hegyek egyik falujából - néhány éve - érkezett egy fiú, inasnak jött a kovácsokhoz. Többször járt a Korom-hegyen, amikor egy-egy elkészült munkát kellett elvinnie valamelyik településre. Neki is megvolt a maga története, amire a legtöbben csak legyintettek: mesebeszéd.

Akkor esett meg - már vele, s nem velem, azonban muszáj leírnom elébb ezt, mert az én történetemben is lesz szerepe. Szóval akkor esett meg, mikor egy különösen zord télen a fiú hírt kapott: édesanyja állapota rohamost romlik, bármelyik napja lehet az utolsó.

Természetesen a fiú útra kelt fogadkozva mesterének, hamarost visszatér, mihelyst édesanyja kileheli lelkét és annak rendje-módja szerént elégetik testét, nehogy valamely kósza lélek belé találjon költözni. Furcsállottam én is kicsinkét ezt a hozzáállást, hogy így fogadja valaki a számára kedves ember haldoklásának hírét, s ahelyt, hogy reménkedne, elszámolja csupán, mint kereskedő a rablók miatt kiesett bevételét. No, de hát - ahogy azt szokta volt anyám mondani: ahány ház, annyi szokás. Merthogy a fiú elmondta, náluk ez mán csak így megy, akire a gyógyítójuk kimondja a halált, annak biza jobb, ha minél hamarább meghal hosszas szenvedés nélkül. A halál az meg van, ha jajveszékelünk, ha nem, akkor is eljön.

El is ment a fiú, három nap múltán el is indult vissza. Hiába akarták visszatartani földijei, hiába figyelmeztették, hamarosan csúnya hóviharnak néz elébe, ő makacsul betartotta mesterének tett ígéretét. Az öregeknek azonban igaza lett, a fiú épp a Korom-hegyen járt, amikor lecsapott az ég hideg haragja. Süvöltött a szél, még a csupaszon álló fák, de még a felöltözött fenyők közt is majd megvette az isten hidege. A tomboló szél arcába vágta, az ösvényre hordta a havat, nemsokára már a bokrokon hagyott jelzések is eltűntek, letépte őket a szél vagy maga alá temette a hó. Így végül bekövetkezett a legrosszabb, amitől minden utazót óva intenek, különösen itt a Korom-hegy környékén: elvesztette az ösvényt.

Hogy el ne tévedjen, az lett volna a legjobb, ha tapodtat sem mozdul, ám az egyet jelentett volna azzal, hogy halálra fagy az éjjel. Mire elállt ugyanis a hóesés és csillapodott a szél, már jócskán benne járt az éjszakában. Nem volt más választása, menedéket kellett keresnie. Úgy egy óra elteltével rá is lelt egy az idő súlya alatt már megroskadt, itt-ott elkorhadt házikóra. Meglepődött ugyan, hogy emberi élet nyomára lel a köztudomásúan halott Korom-hegyen, de a túlélés szempontjából épp kapóra jött neki.

Alighogy magára zárta az ajtót, és körülnézett a döngölt padlós szobában, kopogtatást hallott. Először nem foglalkozott vele, ám csak győzött kíváncsisága és amint kitárta az ajtót, a kicsi verandán egy halom fát pillantott meg, és a hasábok, gallyak védelmében egy égő gyertyát. Bár faluja hagyományaiból tudta, ez csak valami szellem műve lehet és veszélyes, akkor sutba dobta ezt a tudást, ruhája hólétől ázott, maga pedig igencsak fázott, így behordta a fát és a szoba közepén tűzrakót ásott és tüzet gyújtott, majd levetette vizes ruháit és testét a kunyhóban lelt öreg, hiányos szőrmébe burkolva elszenderedett.

Miután felébredt nem sokat kellett már várnia, hogy lecsillapodjon a vihar, majd munkája eredményét hátrahagyva elkotródjon. Akkor aztán felöltözött, és ismét útnak eredt. Csakhogy ez bizony meggondolatlan döntésnek bizonyult, hisz nem tudta, hol is van pontosan, s még ha tudta volna, az ösvény már a hótakaró alatt rejtőzött. Ilyenkor az ösvényt csak az a néhány idősebb férfi és nő találta volna meg, akik úgy ismerték a hegyet, akár a tenyerüket. Ők voltak, akik szükség esetén újra elhelyezték a jelzéseket, ha az idő, a természet eltüntette őket. De kivételes esetektől eltekintve ilyen hóban még ők sem indultak el, inkább megvárták, hogy elkezdődjön, legalább a hegy derekánál, az olvadás.

Nem csoda hát, hogy a fiú nem is oly sokára a Hold-erdőben, hívják még Ezüst-erdőnek is, találta magát. Mint később elmondta, már csak akkor vette észre, hogy ismét egy tabuhelyre tévedt, amikor már jócskán benne járt az erdőben. Ha valóban valamiféle bűbájt használó szellemek lakják, mint ahogy azt állította, akkor talán ez tényleg így történt. Lényeg a lényeg, ott emberekre bukkant, első pillantásra annak tetszettek, de aztán miközben meséjüket hallgatta elbújva, a hegy istenéről, ki kegyetlen, gyűlöli az embereket, s népükből egy eltévedt kisfiúval közölte, mindőnkkel végez, s őt is megpróbálta megölni, azt látta, ezek a lények valamiféle alig észrevehető fonalakkal szövik be a köztük ülő embert, és a fonalakon, mintha derengő holdfény surranna rajtuk végig, beléjük áramlik valami, mígnem az áldozaton kívül mind furcsa ragyogásba burkolóztak. Többre nem emlékezett, elájult, leütötték, ki tudja.

Másnap délben valahol a Korom-hegyen ébredt, távol a Hold-erdőtől, épp az egyik öreg ösvénykereső pofozgatta, aki azért jött ki, mert hírét vették madárposta útján, a fiú a vihar előtt indult a városba falujából. Ott helyben jól össze is szidták vakmerő ostobaságáért. Hinni viszont senki se hitt neki, a legtöbben úgy vélték, csak az éhség és a félelem, netán a hegyen lakó árnyak műve meséje.

Hogy én elhittem-e? Hittem is meg nem is, de amikor egy vihar előtti, fülledt csendtől terhes nyári napon 10 éves leányom összekapott barátaival és elrohant, én pedig erről tudomást szerezve már a tomboló szélben, zuhogó esőben utána eredtem a hegyre, akkor bizony eszembe jutottak azok a szellemek és az embergyűlölő hegy istene. A lányom barátai szóltak a feleségemnek, ő azonban csak legyintett, mondván, majd hazajön, ha kisírta magát valahol. Ő nem tudta azt, amit én, aki csak két órával később egy szomszédos városból bőrig ázottan hazaérve szereztem az esetről tudomást, hogy lányunk ha szomorú, dühös, vagy csak egy kis egyedüllétre vágyik, a kedvenc fájához megy, mely valahol a Korom-hegyen futó ösvény jó egy harmadánál, az út mellett áll és úgy fest, akár egy kecses táncos.

Szaladtam hát fel a hegyre, ahogy a lábam bírta, de a hirtelen lezúduló esőtől a föld helyenként igazi mocsárrá vált, így többször estem-keltem, mire csatakosan, sárral pettyezetten, máshol borítottan odaértem ahhoz a bizonyos fához. A leányom nem leltem ott. Ahogy egyre kétségbeesettebben kutattam szememmel a környéket az ösvény biztonságából, már épp azon voltam, hogy minden intelem ellenére elhagyom, egyszer csak megjelent egy hatalmas lény valamivel távolabb az ösvényen. Nem tudom pontosan leírni, úgy nézett ki, mint egy óriásnő, olyan magas, ha nem magasabb volt, mint a Korom-hegy legnagyobb fái. Teste egészen különös volt, mintha fából, földből, mohából, fűből, kövekből rakták volna össze. Szégyen, nem szégyen, én biza megrémültem őt látva, már futottam volna el, amikor rám dörrent:

- Állj meg, ostoba ember!

Megdermedten, aztán egyszerre futott végig rajtam öröm és rettenet, amikor kinyújtott göcsörtös fa tenyereiben, a ráfonódó ág- s indaujjak közt megpillantottam lányom alélt testét.

Az óriáslény hirtelen előttem termett, majd összement akkorára, mint egy ember, és átnyújtotta nekem a lányom, miközben azt mondta:

- Megcsúszott ebben a sárban és legurult a lejtőn, beverte a fejét és eltörte a lábát, de meggyógyítottam, most csak alszik. Tanítsd meg neki, hogy vigyázzon magára, ha már ti nem teszitek! - hangja, mely az elején lágy volt s gyengéd, a második mondatnál megkeményedett és olyan volt, akár egy erős ütés.

Lányomat tartva, egyenletes lélegzését érezve megnyugodtam, ám tudni akartam ki ez a lény. Fel se tettem a kérdést, válaszolt:

- Ismernek sokféleképp, én vagyok minden hegynek istene, szelleme, királya, minden földé, a föld megtestesítője, képviselője, maga a Föld.

Erős, mély, mégis higgadt hangon felelt, engem azonban elkapott a reszketés, ő lenne, aki gyűlöli az embereket, aki megölt volna egy gyereket?

- Nem kell félned! Sokra egyébként se mennél vele. Való igaz, nem kedvelem különösebben az embert mint fajt, de sosem öltem meg én senkit.

Valahogy nem tudtam hinni neki, hisz hányan haltak meg innen nem messze a földrengésben! És mi van azzal a történettel, amit a fiú hallott?

- Én személy szerint nem ölök! - közölte erélyesebben. - Az többek közt a bajom veletek, hogy azt hiszitek, minden rólatok szól, ám ez rám és a természet más lényeire, elemeire nem áll, megvannak a magunk törvényei. Azt hiszitek, ha ad nektek a természet kincseiből, azt nemhogy köszönet és viszonzás nélkül elvehetitek, hanem hogy az egész titeket illet. Lehet, hogy a Legfelsőbb megajándékozott titeket, de nincs jogotok uralkodni, pláne nem zsarnoki módon.

Hirtelen elhallgatott, amikor észrevette egyre nagyobb félelmemet.

- Sajnálom. Szánlak is titeket, tudod? Mert ti is éltek, élők vagytok, és képesek vagytok csodás dolgokra is, de sokatok szíve és elméje romlott. Én láttam... láttam, hogy ezek pedig majd csak egyre és egyre rosszabbak lesznek, sanyargatnak mindent, pusztítanak, minden élőt, saját fajtársaikat is beleértve. És ezért a magadfélék is szenvedni fognak nem az én, az egész teremtett világ haragjától és végső ítéletétől, amit még csak ki sem kell mondanunk, ti, ti tudatlanok, ti hálátlanok, ti kivagyiak olvassátok saját fejetekre! Bár ne így lenne végül!

Bár a végén lehajtotta fejét, láttam a köves-mohás arcon végigfutó könnyet, megszólalni viszont képtelen voltam. Ő kámforrá vált, én pedig hazavittem lányomat.

Később először neki és a feleségemnek meséltem el, mi történt. A lányom semmit se mondott. A nejem azzal kezdte:

- Nem lehet, hogy te is beverted a fejedet? (A lányunk csak arra emlékezett, hogy elesett és beverte a fejét.) Azért beszélsz itt sületlenségeket - majd legyintett. - Különben is, mi okosak vagyunk, mindig kitalálunk valamit, fejlődünk.

Én csupán annyit feleltem elszomorodva:

- Remélem. Remélem a jó irányba tesszük majd.

[1] Habár a szerző története fennmaradt néhány megtépázott pergamenen, sajnos nagyon kevesen hallották meg e mese szavait. S.I.