A kapcsoló bennem automatikusan átkattan, gyorsan lehúzódom a járda mellett kijelölt egyik üres helyre, leállítom a kocsit és kipattanok, Shirónak meghagyom, várjon ott, és a srác után rohanok.

Még épp elkapom tekintetemmel, amint befordul az egyik mellékutcába, ahol utolérem. Mivel zenét hallgat, észrevétlenül tudom megközelíteni és a vállára tenni kezem. Teste egy másodpercre megfeszül, majd elernyed, ahogy elalszik. Ezzel egy időben aktivált képességem láthatatlanná is tesz minket, legalábbis az emberek számára, ahogy észrevettem a kutyák, macskák valamiképp ilyenkor is érzékelnek minket. Mióta ezt megtapasztaltam, sosem kezelek senkit, aki épp kutyát sétáltat, nem követem el kétszer ugyanazt a hibát, azt az egyet se úsztam meg olcsón, közel egy hónapig sántikáltam utána, a számtalan öltésről és egyéb, állatharapás esetén felmerülő egészségügyi kalamajkáról nem is beszélve. A macskáktól nem tartok, eleddig vagy rám se bagóztak, miután megnéztek maguknak, amiképp az rendes macskához illik, vagy odajöttek kunyerálni, hátha akad nálam valami számukra, az első úrnőnket ekképp hozta haza Tsukiko.

Az az ominózus balul végződött kutyás találkozás ugrik be azonnal, amikor megérzem a srác mellett guggolva a fölém magasodó jelenlétet. Már éppen megragadtam a fiúban fészkelő démonmaradványok grabancát, a jelenlétre felkapom tekintetem és nyomban hanyatt esem, kezemen a rátapadt fekete masszával, amikor tudatosul bennem, egy gazdáját féltő-védő ebnél is veszedelmesebb vendégem akadt. Hallom, ahogy a rémület jeges lehelete egy pillanat alatt megfagyasztja vérem, miközben a démont bámulom. Az épp csak egy lépést tesz felém, kis híján rátaposva a srác kezére, amikor kiáltást hallok mögülem. Valószínűleg pocsék ötlet, mégis rögvest oda fordulok. Sejtésem igaznak bizonyul, rossz ötlet volt, így éppen arcon csap az elképesztő erejű széllökés, amit Shiro bocsát ki kezéből. Eredetileg világos szürke szemei most ezüsttel pettyezett kéken világítanak, pupillájának feketéje pedig eltűnt, akárcsak a démonmaradvány a kezemről, sőt a démon is.

Valamikor még a kapcsolatunk elején Tsukiko megkísérelte elmagyarázni zene iránti szenvedélyének érzését, én persze nem sokat fogtam fel belőle, csak azt, ha van valami igazán csodálatos a világon, az az ő arcára kiülő ragyogás, ahogy a lelkének leglényegét adja, ezzel pedig sosem tudtam betelni, akkor se, ha értetlenségemet tapasztalva, minduntalan tökkelütöttnek nevezett. Tényleg nem értettem mire akar kilyukadni azzal, hogy milyen elemi erejű varázslat a zene, a hangok, amelyek létrejötte egyetlen pillanat, de igazi jelentőségüket a távlatok adják meg, ahogy számunkra gyorsan, mégis egy örökkévalóság alatt tovarezegnek a levegőben, ahogy rezgéseik egymásba kapcsolódnak megrajzolva a dallamot, hogy pár percnyi zenében számos (örökké)valóság foglaltatik.

Tsukiko, nem teszem a nyakam rá, hogy teljes egészében megértettem ezt most, de azt hiszem, kapiskálom már.

Alig lehetett pár másodperc, talán annyi se ez a közjáték, villámgyorsan lezajlott, mégis közben szinte lehetetlen mennyiségű gondolat futott végig bennem: mi lesz Ayakával? hogy birkózna meg az újabb tragédiával? Esélyem sincs. Aztán azt hiszem, már a hangja alapján tudtam, Shiro az, jóllehet fogalmam sincs mit is kiálthatott. Előítéletek ide vagy oda (azért valljuk be egy ilyesfajta szituációban a polkorrektség az utolsó utáni dolog, amit az ember mérlegel), kristálytisztán koppant bennem: ő egy démon, és a fajtársa mellé fog állni, ezért sem akartam, hogy velem jöjjön, hisz egy magafajtát készültem elpusztítani. Nem szép, azonban azon döbbentem meg, hogy nem lett igazam, Shiro tétovázás nélkül végzett a démonnal. Mondjuk arról se tudtam, képes egyáltalán ilyesmire.

Bár jócskán fejbe kólint ez a váratlan fordulatsorozat, amint felocsúdok és konstatálom az életveszély múltát, visszacsúszom a térdemen a srác mellé, hogy befejezzem a munkám, amire - hamarost kiderült - semmi szükség. Elképedve nézek ismét Shiróra, aki immár úgy álldogál ugyanott, mint egyszerű gyerek, aki azt várja, miképp reagálnak tettére, nyoma sincs az előbb oly félelmetesnek és hatalmasnak tetsző démonnak.

Talpra állítom hát a srácot és egyetlen lágy energiahullámmal felébresztem és láthatóvá teszem, majd gyors léptekkel eltávolodom tőle. Nem nézek hátra, de tudom, valószínűleg érzi, sejti valami furcsa történt, körül is néz talán, aztán vállat vonva folytatja útját.

Még mielőtt megszólalhatnék, köszönetet mondanék és bocsánatot kérnék, Shiro - talán a lányomat utánozva - fehér pihés szemöldökét összevonva dohog, bár diadala fölötti mosolyát képtelen elrejteni.

- Azért haragszom rád, mert nem hallgattál meg.

- Mikor? - bukik ki belőlem rögtön az értetlenség.

A minimuki prüszköl egyet dühe jeleként, aztán felel.

- Amikor kiugrottál a kocsiból, mondtam, hogy ott egy másik démon is! Először azt hittem, tudod, azért nem törődöl velem, de aztán rájöttem...

Hirtelen elnémul.

- Hogy süket és hülye vagyok? - egészítem ki.

Elkerekedett szemei igazolják tippem helyességét.

- Nem, nem tudok gondolatot olvasni, mint te, de néha az ember képes kitalálni a másik gondolatait, ha kellőképp ismeri őt, vagy elég egyértelmű a következtetés.

- Akkor jó - ennyivel letudja a dolgot és visszahelyezkedik a teherautó ülésébe, szinte belesüpped, lehunyja szemeit.

Legközelebb akkor szólal meg, amikor leparkolok a mélygarázsban.

- Ha azt nem is hiszed nekem, hogy nem utálom az embereket, azt tudnod kell, gyűlöljük azokat a démonokat, nekünk is ártanak.

Arca komoly, végig a szemembe néz, én csak rábólintok.

Jó negyedóra alatt végzek, és máris robogunk tovább. Ugyan a következő ügyfél a városon túl lakik egy kisebb kúriának beillő impozáns épületben, melyet ápolt kert ölel körül, pontos méretre, formára fazonírozott növények kompozíciójával, előbb az ellenkező irányba hajtok, a belvárosi vasútállomás felé, hogy felvegyem alkalmi segítőm, Ji-sant, vagy ahogy legtöbben ismerik, Öreget.

Öreg valójában nincs még harminc, de tizennégy éves kora óta galambszürke a haja, arcszőrzete, bár szakállal sosem láttam még, általában csak borostás. Nemcsak hajszíne, sorsa is igazolja becenevét. Szülei elhagyták, az apai nagyszülők nevelték, de a nagypapa nem nézte jó szemmel az enyhébb autizmussal küzdő fiút, ennek később, ahogy a papa egészsége megromlott és kérlelhetetlenül belemart az idő foga, ő pedig ezt képtelen volt feldolgozni, fizikai bántalmazás lett a vége. A nagymama igyekezett csillapítani urát, ám úgy fest, nem sok sikerrel, azt viszont nem hagyta, hogy Ji-san otthonba kerüljön. Senki sem tudja, pontosan mi történt azon az estén, amikor Öreg egy pillanat alatt megőszült, hogy hogyan kezdődhetett a csetepaté, aminek során a nagypapa végzett feleségével, majd ő is meghalt egy esés következtében, amiről azt állapították meg, baleset volt. Öreg sokáig meg se mukkant, nem mintha egyébként olyan beszédes lenne. Az eset után hat évig egy otthonban lakott, azóta meg az utcán él. Habár a város felajánlott neki egy kicsi lakást, ott csak télen alszik, jár oda, rendben tartja, de rendszerint napközben és tavasztól őszig éjjel is a vasútállomás melletti parkban található meg.

Most is ott bukkanok rá, a kis tó partján guggol és a teknősöket követi szemével, mögötte a padon egy már befejezettnek tetsző szénrajz fekszik. Fölé hajolok, hogy jobban szemügyre vehessem, tudom mennyire nem szereti, ha hozzányúlnak a cuccaihoz. A rajz egyszerű mégis megkapó. Shiro, aki mellettem nyújtogatja a nyakát, annyit suttog:

- Ezt a szépet ő csinálta?

Bólintok. Öreg észleli jelenlétünk, elmotyog egy köszönést, majd tekintete, amely általában a környezetén mereng és nem találkozik az enyémmel, ráakad és ott ragad hófehér hajú pöttöm kíséretemen, aki elvörösödik zavarában. Azt hiszem, csak rontottam a helyzeten, amikor igyekeztem valamiképp felkészíteni Ji-san sajátosságaira, mert most fogalma sincs mit reagáljon.

- Miért néz így? - hebegi el kérdését.

- Szerintem a hajad érdekli - kockáztatom meg, majd Öreghez fordulok: - Mehetünk?

- Mehetünk? - ismétli meg kérdésem, és összeszedelőzködik.

Mikor elindulunk vissza a kocsihoz, nyomunkban Ji-sannal, Shiro nem bírja magában tartani.

- Mi van a hajammal?

- Hó - feleli rá Öreg, mire minimuki lefagy, majd önkéntelenül Ayaka reggeli kifakadásának ívét és hangját mímelve felkiált:

- Nem értem én eztet!

Ji-san megtorpan.

- Semmi gond, Ji - nyugtatom, aztán Shirónak fordítok: - Úgy érti, olyan a hajad, mint a hó, az embereknek ritkán van ilyen hajuk, természetes módon inkább nagyon időseknél fordul elő, emiatt hasonlítasz rá, mert ilyen szürke haja sincs rendszerint fiataloknak.

- De hát ez egyszer csak ilyen lett, nem én tehetek róla, akkor még nem is voltam ebben a testben.

Rá bámulok, Öreg is megáll, közli:

- Én is.

Minimuki újfent összezavarodik, ám csak néz rám magyarázatért esdeklőn, én meg persze azt sem tudom, mit mondjak előbb.

- Úgy érti, neki is hirtelen lett ilyen a haja...

Shiro lecövekel a nyitott kocsiajtó előtt és hitetlenkedve néz fel Öregre, aki az autó gumiját fixírozza.

- Úgy értessem, ő is elszállt a testéből?

Érzem, kezd betelni az agyam furcsaság tárhelye, továbbá türelmem is vége felé jár, nekiszegezem hát kérdéseim a zsizsegő minimukinak:

- Szóval, a fiú haja eredetileg nem volt fehér?

Shiro egy ühüm kíséretében nagyot bólint.

- És akkor lett fehér, amikor elszállt (bármit is jelentsen ez) a testéből?

Ugyanaz a válasz.

- Te láttad?

Megint csak ühüm és bólintás.

- Miért szállt el?

Shiro szemeiből hirtelen nyoma vész minden fénynek, a hideg kiráz élettelen tekintetétől és kongó szavaitól:

- Azt akarta.

Nem tudom, Ji-san, aki valamivel távolabb a kocsi oldalát fürkészi, mennyit fog fel beszélgetésünkből, de valami egész biztos eléri, mert reszketni kezd, dülöngél és a kezével homlokába hulló tincseit markolássza, miközben motyog valamit.

Beparancsolom a minimukit az ülésre, ki se kell mondanom, elolvassa elmémből, egyelőre hanyagoljuk a témát, aztán odalépek Öreg mellé. Nem csinálok semmit, nem érek hozzá, nem követelem, hogy hagyja abba a tincse csavargatását, tudom, hogy nemsokára megnyugszik a puszta jelenlétemtől. Persze, nem mintha valamiféle csodatevő lennék, egyszerűen Ji-san így reagál rám.

- Sajnálom, Ji - mondom, komolyan is gondolom. Benne volt a pakliban, hogy Shiro megjelenése felzaklatja, ráadásul ezt még önkéntelenül fokoztam is az iménti párbeszédünkkel.

Öreg abbahagyja a dülöngélést, de a rakoncátlan tincset tovább tekergeti, a másik kezének mutatóujjával lassú mozdulatokkal betűket kezd rajzolni a lecsapódott ködtől nyirkos, és nem kicsit koszos kasztnira. T-S-U-K-I-K-O

Elmosolyodom, ugyanakkor megsajdul a mellkasom is.

- Bekapcsolom, persze, gyere - felelem; tudom, mit akar, hallani Tsukiko zenéjét.

Lehet, hogy Tsukiko a feleségem volt, de Öreg legalább annyira hiányolja, mint én. A vele foglalkozó szakemberek, a szociális munkás és a pszichológus is, egybehangzóan állították, az, hogy a nejem milyen szoros kapcsolatot tudott kialakítani vele, elképesztő. Azon még jobban csodálkoztak, hogy ez aztán megismétlődött velem, sőt bizonyos mértékig a lányunkkal. Ennek dacára ragaszkodik a kis lakásához és a parkhoz, ezt Tsukiko úgy fogalmazta meg: mi csak a szellemi, lelki életteret biztosítjuk neki.

Beülünk, a rádióba beteszem Ji-san kedvenc cd-jét, csak egyetlen szám van rajta, minimum hússzor, amit nejem egy sorozat számára írt, a Szürke keringő.

Nem telik el az első három perc, mindannyian elvarázsolódunk, én csak módjával, hisz ha nem is túl nagy ez a város, a forgalom ilyentájban még erős, és muszáj jódarabon a főúton haladnunk. Öreg lehunyt szemmel, fejének apró mozgásaival a jellegzetes keringő ritmust utánozva hallgatja a zenét. A minimuki is elcsendesedik, csillogó szürke szemeit a rádió kijelzőjére tapasztva élvezi a lágy, kissé szomorkás dallamot, időnként azért suttogásnál alig hangosabban közli: Csodálatosság! Érdekelne, honnan szedte fel ezt a fura beszédstílust.

Még ki sem érünk a városból, a csalóka napsütés búcsút int, visszaveszi trónját a szürkeség, amit megkoronáz az újfent csepegésnek induló mennyek taknya - ahogy a lányom nevezi a (szitáló) ködöt. Éppen a pirosnál, a város utolsó lámpájánál állunk, amikor e frissen felkent szürkeségbe, a jelzőlámpánál is fényesebben berobban a kékesfekete energialáng ragyogása a járdán, ami egy megszálló démon csalhatatlan bizonyítéka, bár tény, hogy minden byakuren más és más árnyalatúnak látja.

Zöldet kapunk. Tudom, hogy alig kétszáz méterre ott a benzinkút, le is kanyarodom, de szívom közben a fogam, szorít az idő, a megrendelőim elég faramuci módon mindenáron ma, az elutazásuk előtt két órával képzelték el a bútorok elszállítását. Nekem pedig nem mondhatnám, hogy nincs szükségem, a rendes, hétköznapi munkámból befolyó pénzre. Szépen hangzik a byakuren hivatás, ám nem fogom belőle kifizetni a számláim, a kajánkat, vagy Ayaka taníttatását; és igen, alkalomadtán kifejezetten nyűg, púp az ember a hátán, legyen ez bármennyire is kiábrándító. Nem vagyok akkora önfeláldozó hős, mint a bátyám, bár ahogy elnéztem, ezt a felesége nem annyira értékeli. Tsukiko hatalmas segítség volt ebben, a munkája miatt sokszor jobban ráért, mint én, olyankor csak leadtam neki a drótot és az esetek többségében sikeresen elintézte a dolgot, amikor meg nem... nos, van ilyen, mi is emberek vagyunk, nem mindennapi képességekkel, azonban nem csodatévők.

Természetesen, ennek ellenére nem tudok szó nélkül elmenni mellette, valahogy csak belefér még, maximum kicsit rálépek a gázra az országúton. Leparkolok, a kocsit gyújtáson hagyom, hogy Ji-sannak menjen a rádió, minden mást lekapcsolok, hogy kíméljem az aksit. Amint kiszállok és zárnám be az ajtót, Shiro kiugrik és közli:

- Veled megyek.

Szemei ismét kéken derengenek, ezüsttel meghintve, pupilla nélkül. Nem ellenkezem.

Nekiindulok futólépésben, de Shiro azonnal megállít, ahogy a kocsi mögé érünk takarásba.

- Majd én elintézem, láttad, hogy képes vagyok rá.

- És utána mihez kezdesz? - érdeklődöm.

- Van a városban még kettő olyan, aki rád támadt, levadászom őket, aztán elmegyek oda, ahol voltunk.

Szinte hátborzongató ezeket a szavakat, ezzel a higgadt határozottsággal egy kisgyerek szájából hallani. Nem igazán érzem helyesnek elengedni, de azt is érzem, felesleges ellentmondanom.

- Nem kell aggódnod - erősít meg, majd épp csak felbukó gondolatomra felelve, miszerint hogy mászkál majd a városban egy gyerektestben iskolaidőben feltűnés nélkül, eltűnik, alig tudom kivenni körvonalait.

- Azt is csak az erőd miatt tudod - válaszolja és sarkon fordul. Tudja, hogy már akkor afelé hajlottam, hogy eleresszem, amikor megemlítette a két másik démont. Errefelé nincsenek démonvadászok, vagy hét éve láttam utoljára egyet, akkor is vagy húsz kilométerre innen.

Visszaülök hát a kocsiba, de a jó negyven perces út alatt végig megül valami balsejtelem, ami inkább szorongásomból semmint jövőbe látó képességemből fakad. Megrendített Shiro ereje és képessége, ami ráadásképp köszönő viszonyban nincs egyéb megnyilvánulásaival, és óhatatlanul előcsalogatott belőlem egy alaktalan, névtelen félelmet, amit fokozott a szabadon járó, magasabb kasztú démonok feltűnése is. Mégis mit akarhatnak itt? Hovatovább azért elmorfondíroztam azon, mennyire büszkék vagyunk erőnk angyali eredetére, ami - mint az ábra mutatja - valójában messze elmarad egy démon képességeitől...

Alighogy megérkezünk azt kívánom, bár ne vállaltam volna el ezt a melót, vagy legalább alkalmaznék mást szállítónak. Amikor felmérni voltam itt, akkor is belebotlottam a halk szavú, már ötven felé araszoló irodalomprofesszor asszonykájába (a pöpec vityilló és egyéb drága csecsebecse, ami benne rejlik, nem a jó professzorunk munkájának eredménye, hanem öröksége a krémek krémjébe tartozó szülőktől s nagyszülőktől). A jó tizenöt évvel fiatalabb asszonyka egyetlen okból került e környezetbe, már a professzor elmondása szerint, hogy gondoskodjon az utánpótlásról, mert "egyébként engem hidegen hagynak a nők, sőt egyenest fárasztanak". Szóval, a jó ember is érdekes jelenség, no nem a nézetei okán, a megrendelőim általában megkímélnek családi/házas életük kiteregetésétől, elvégre nem vagyok én párterapeuta.

A hölgyemény viszont egyenest hajmeresztő, ezt túlzás nélkül állítom. Elvileg menten indulnának a boldog szülők által finanszírozott mesebeli mézeshetekre, de ő velünk csacsog méghozzá bőrönd pakolás közben (a szalon közepén, jóisten gyere le!), majd hogy látja, Öreg hozzá sem ér a kevéssé lelkes takarítónő által szervírozott kávéhoz, megsértődik és oly hévvel sorolja elő a kávébabok pedigréjét, mint a legszenvedélyesebb kutyatenyésztő díjnyertes ebe felmenőit. Én leállítom és felhomályosítom, Ji-sannak nyolc, hogy milyen nemes az a kávé, ragaszkodik a saját kedvenc márkájához, akárcsak egyéb rutinjához, dolgaihoz. Ezek után, bár egyértelmű, életében nem érdekelte az autizmus, sem az ilyen emberek, negédesen verbális hátbalapogatásban, buksisimiben részesít, amiért ilyen jó ember vagyok. Csak a professzor betoppanása és a kényelmetlenségét egyre nehezebben tűrő Öreg ficergése menti meg tőle asszonykát, hogy megmondjam, kellemtelenségétől és marha pedigrés, ámbátor pocsék ízű és gyomoremésztő kávéjától iziben a szalon minden bizonnyal nagy múltú perzsaszőnyegére hányok.

Első adandó alkalommal be is nyakolok vagy fél liter vizet, hogy semlegesítsem a felmagasztalt lötty méregerejét. Cipelés, pakolás, jövés-menés közben még asszonyka szellemünkké szegődik és elsorolja azon kívánalmainak lajstromát, amit előzőleg már férjura átadott nekem, majd az utolsó körnél puszit dob és valami olyan ezomaszlag hagyja el ajkát a ház lelkeinek meggyógyításáról, hogy a visszaút egyrészére beáll nálam az agyhalál s csak a belémivódott rutin vezeti az autót.