Szinte újjászületek, amikor végre visszaérünk a műhelybe, lepakolunk és bezárom magunk mögött az ajtót. Öreg nem akarja, hogy visszavigyem, ezt egyszerű nemmel adja tudtomra, amint dolgunk végeztén újból az autó felé indulok. Nem követ, lecövekel az ajtóban és mikor felé fordulok, csak annyit mond: nem, aztán eltűnik odabenn. Mire lezárom a kocsit, és én is beérek, ő már a félalakos tükör előtt kevergeti az aranyozott festéket, fején a kissé elnyűtt fejhallgatóval. Erről eszembe jut, hogy nem kerestem még rá az internet bugyraiban. Szeretnék neki egy másikat venni, de ő ehhez a fajtához ragaszkodik, amiből persze már sehol sem kapni, egyetlen halovány reményem, hogy van olyan, akinél akad egy elfekvőben.

A tükör régi, masszív, mesés darab, nagyon aprólékos kivitelezéssel, ami miatt én már nem boldogulok úgy vele. Balkézzel nem tudok festeni, a jobbot meg öt éve csúnyán eltörtem. Hősiesen nekiindultam a boltba vezető útnak az ónos eső által felpáncélozott utcán, és alulmaradtam. Azóta nehezemre esnek az olyan kifinomult mozdulatok, mint ami egy ilyen tükör miniatűr részleteinek szép festéséhez szükségesek, márpedig nem vagyok hajlandó géppel festeni. Ji-san viszont nagyon ügyesen dolgozik, ha békén hagyják és nem sürgetik, épp ezért szoktam már ilyen megrendeléseket csak úgy elfogadni, ha a tulajnak nem probléma a hosszabb határidő.

A most elhozott bútoroknak majd csak jövő héten állok neki, ma még vár rám az impozáns tölgyfa íróasztal, amit egy ügyvéd leendő apósa bízott rám, állítólag ez lesz az ő nászajándéka. A férfi egyébként egyike legrégebbi ügyfeleimnek, és bizony rengeteget köszönhetek neki és kapcsolatainak, nagy szerepe volt abban, hogy képes lettem felvirágoztatni sokak szerint hagymázas álmom, ráadásképp úgy, hogy nem sikerült bekerülnöm az iparművészeti egyetemre; hivatalos felnőttkorom első éveiben így aztán majd' minden voltam, épp csak nem akasztottak. Ha kamaszként anyám kedvence voltam is, fiatal felnőttként kiestem e kegyből, és helyemre bátyám került, aki példásan végezte el az egyetemet, és nyomban munkába is állt, bár a szakmájában sokan szabadúszók, ő rögtön bedolgozta magát az első kiadóba, ahova jelentkezett.

Már éppen azon vagyok, hogy felvigyem a következő és érzésem szerint utolsó réteg lakkot az íróasztalra, amikor betoppan Shiro, alig áll a lábán, arca zöldül, épp időben kapom még el, így nem koppan a feje a betonon. Bőre nyirkos és úgy kapkodja a levegőt, mint egy rohamot kapott asztmás.

Ki se mondom kérdésem, ő felel, előbb a kezével jelzi, várjak egy pillanatot. Valóban nem több annál, egyetlen hosszú, mély levegőt vesz, olyat, ami szerintem képtelenség ezzel az apró gyerektesttel, majd néhány másodperc után kifújja, olyan erővel, hogy az asztalon előtte heverő lakkos doboz fémteteje nekicsapódik a falnak.

- Bocsánat - szabadkozik, arcszíne javulást mutat, a zöld eltűnik róla, marad a sápadtság. - Éhes vagyok - panaszolja rögvest.

Habár nem vagyok szívbajos, érdekelne, mi történt, hogy ilyen állapotba került, de félreteszem kíváncsiságom és előkotorom ebédjét.

- Az történt, hogy ez a test pocsékos - érkezik a válasz. - Pedig ők ezt akarták.

Meghökkenek.

- Úgy érted, a démonok?

Közben odaadom neki a salátát és egy villát, utóbbit feleslegesen, minimuki szó szerint seperc alatt magába szippantja az egészet. Hamar ráébred, meg is kellene rágnia, hogy az én figyelmeztető gondolatomból vagy saját magától, azt csak ő tudja. Végül hatalmasat nyel és rám emeli szürke tekintetét.

- Igen, ők. Ez a test szerintük különleges, koma... kompo...

- Kompatibilis? - tippelek.                                                                          

Shiro nagy komolyan bólint.

- Azt akarták, ami velem történt, hogy használhassák sajátjukként a tulajdonosa nélkül, nem úgy, mint azoknál, akiket gyógyítasz. Azt mondta az egyikük, ritka az ilyen test, és az is kell hozzá, hogy a lélek el akarja hagyni.

Nem tudok mit mondani, most is végigfut rajtam a borzongás a gondolatra: mi történhetett ezzel a kisfiúval, hogy meg akart halni? Mondjuk a démonok grasszálása kis védtelen városunkban sem az az örömteli hír, de megfelel természetüknek, ellenben egy kisgyerek igen komoly halálvágyával, mégha esetleg nem is ebben a formában fogalmozódott meg, vert gyökeret benne.

- Nem nagyon fognak már visszajönni, miattam nem tudják használni - szól Shiro és aggodalmas arccal keresi tekintetem. - Akkor én most jót vagy rosszat tettem?

- Feladtad a leckét - felelem automatikusan, majd rögtön meg is bánom, mindig megfeledkezem róla, hogy ő nem érti. - Nem kell aggódnod, nem csináltál semmit a test tulajdonosával, és nem mellesleg megmentetted az életemet.

Semmit se felel gyenge megnyugtatásomra, helyette azt mondja immár sokadjára alig két napos ismeretségünk alatt:

- Ez a test tényleg pocsékos és borzalmos!

Mivel ismét hasát dédelgeti kezeivel, odanyújtom neki saját ebédem.

- Talán csak nem arra lett tervezve, amire használtad - mellékelem bölcsességem, amit minimuki simán ignorál.

Viharos sebességgel bekebelezi szerzeményét, nem kifogásolja ízét és tartalmát, bár semmi széldémonnak valót nem tartalmaz, aztán ledől a padra és nyomban elalszik. Addig is nyugton van legalább, no meg szem előtt.

Én pedig végre nyugodtan belemerülhetek a munka közbeni meditatív állapotba, miután megírom Shinyának a Shirótól megtudott információk egy részét, ami segíthet neki azonosítani a fiút, akinek mára csak a teste maradt.

Tsukiko mindig jót szórakozott azon, hogy homlokegyenest különböztünk a munkánkhoz való hozzáállásunkban, ráadásképp szembementünk az elvárásokkal. Ő zeneszerzőként nem igényelte a nyugalmat, azt a már-már szerzetesi elzárkózást, ami nélkül én nem tudok meglenni, bármikor kizökkenthető volt, sőt képes arra, hogy bármikor bárhol dolgozzon, akár bevásárlás közben is írta fejben vagy épp dúdolta az aktuális szerzeménye részletét, és közben semmit sem felejtett el megvenni. Én viszont ilyenkor teljesen átadom magam a munkának, a mozdulatoknak, nem gondolkodom, nem érdekel, ami körülöttem van. Nejem ezt úgy fogalmazta meg, amikor valamikor a kezdet kezdetén látott dolgozni, akkor még egy középsulis haverom apjának garázsában kuckózva: ez nem munka, nem koncentráció, meditáció! Nem vagy zeneszerző, te maga vagy a zene ilyenkor! Hogy mennyire gondolta ezt a hiúságomat igencsak simogató bókját komolyan? Teljesen, azt éreztem, bár érteni nem értettem. Sokszor képes volt órákig ülni a műhelyben, ha inspirációra, ihletre vágyott.

Felviszem a réteg lakkot, lefestem a fémfogantyúkat a fiókokhoz, aztán elbütykölök a titkos rekesz javításával, pontosabban inkább cseréjével. Nem tudom, hol volt az asztal idáig, de érdekes módon csak ez a rekesz és a fiókok előlapja volt rossz állapotban. Utóbbiak azért, mert valami mekkmester egyszer lecserélte az eredeti gombokat hosszúkás fogantyúkra. Hogy klasszikust idézzek: pocsékos módon fúrt új lyukakat a csavaroknak és a régi helyét fogalmam sincs, mivel tömhette be, de nagyjából úgy festett, mint egy épp kiköpött rágógumi. A rekesz ennek szöges ellentéteként simán korhadt, ez az asztal állapotából kiindulva maximum úgy lehetséges, ha valaki a dugi kajáját, netán egy ellensége levágott fejét tartotta benne jó sokáig, szentségtörő leszek: esetleg a tulaj téved és ez a rekesz nem ehhez az asztalhoz tartozott.

Mire ezekkel végzek, az én borzalmos testem (tényleg nem tudom, honnan vette ezeket a szavakat!) is morzézni kezdi az SOS-t. Szólok Ji-sannak, odalépek a tükör mellé s amikor leveszi a fejhallgatót, elmondom, hozok kaját, addig nézzen rá néha a hangosan szuszogó minimukira. Ő csak aprót bólint és annyit présel ki magából: ümm. Ezt is a kedvemért teszi, hogy tudjam, eljutott hozzá mondandóm, tekintete végig a tükör keretének azon pontján pihen, ahol éppen tart, bár keze megdermed a levegőben.

Péntek lévén elzarándokolok a két sarokkal arrébb működő kínaiba, Öreg ugyanis minden kedden és pénteken ott eszik, szezámmagos csirkemellet pirított zöldséges tésztával. Utóbbiból akkurátusan eltávolítja a zöldségeket, külön csinos kis kupacokba rakja őket.

Ma egy nagyon fiatal lány van a pult mögött, vagy nemrég érkezett az országba, vagy csak látogatóban van, egy biztos, alig-alig értem szavait. Mivel nem szeretném a süket öregembert játszani, aki folyton visszakérdez, minimálisra szorítom a kommunikációt, magamnak is ugyanazt kérem. A végén még szerencsesütit is kapok, köszönhetően annak, hogy nem értem, mit mond, de kínomban csak bólogatok és igyekszem legalább részben visszatükrözni hatalmas mosolyát.

Mikor visszaérek, ugyanaz a látvány fogad, Öreg fest, úgy koncentrál, hogy közben a nyelve hegyét kidugja,leteszem látóterébe adagját, majd gyorsan belapátolom a sajátomat jobb híján a lomos asztalomon ülve. Shiro továbbra is szuszogva durmol a padon összegömbölyödve. Bár jó másfél méterre van tőlem, légzését érzem a bőrömön, olyan, mint a tavaszi szellő. Elmerengek rajta, vajon ugyanúgy alszik, mint mi? Ránézésre úgy tűnik, de vajon ő sem érzékeli környezetét? Álmodik egyáltalán? Aztán majdnem megfulladok egy falaton, mert rájövök, olybá festhetek most, akár Osamu, amikor Őfelségével ismerkedett, és ez az emlék megnevettet.

Még nem töltötte be a hármat, amikor Tsukiko hazahozta nagyságát, akire egy közösségi oldalon bukkant rá, állatvédők vették magukhoz, miután gazdája elhunyt, rokonai pedig nem akarták megtartani. Tsukiko azon nyomban felvette velük a kapcsolatot és egy héttel később Őfelsége elfoglalta újdonsült birodalmát. Osamu előszeretettel vizslatta a szőrös jövevényt, majd szokásává vált, hogy bámulja egész addig, míg a fenség rá nem emelte tekintét, akkor aztán kacagva elkapta pillantását nem törődve a macska meglehetőst morózus fejével, az ugyanis kevéssé volt elragadtatva e játéktól.

Beveszem magam a műhely leválasztott, másik felébe, hogy a saját készítésű székemmel foglalkozzam. Régebben csináltam még egy egész ebédlő-garnitúrát egy családnak, ők kértek most egy plusz széket. Kedden jönnek érte, de már kész, átcsiszolom, lefestem és vihetik is.

A csiszolással hamar megvagyok, a biztonság kedvéért még egyszer összerakom a darabokat, hogy pontosan illeszkednek, szétszedem, áttakarítom őket, és átviszem az egészet a festőrészlegre. Shiro továbbra is alszik, Ji-san átszellemülten fürkészi a keretet, az ételhez még hozzá se nyúlt. Ayaka nyomán én most azon bosszankodom, Shiro féktelen étvágyával ellentétben Öreget meg nógatni kell, hogy időben egyen. Persze, nem viszem túlzásba, csak emlékeztetem, ahogy elnézem, úgyis épp az utolsó simításokat végzi.

Nagy nehezen meglelem a festéket, mikor már kezdem elveszteni minden higgadtságom, foszlik szerte kényelmes, meditatív állapotom. Egyéb esetben nem okozna ez ekkora fennakadást, de alig sikerült beszereznem ezt az árnyalatot, ugyanis időközben kifutott. Valamelyik hét eleji délután órákat telefonálgattam a környékbeli összes létező festékbolttal, hogy felleljek még belőle.

Alighogy elkezdem a festést és visszamerülnék sajátos meditációmba, előbb a telefonom, utóbb az éber Shiro okoz gyors lefolyású szívrohamot. Ayaka írt rám, időnként megfeledkezik róla, én nem vagyok otthon annyira a manapság divatos rövidítésekben, ezért csak azt tudom, kihámozni betűiből, hogy később jön haza, elmegy valakihez. Jobb híján rákérdezek, óhajt-e vacsorát, vagy mire számítsak? Hamar dühös emojis választ kapok, miszerint miért ne szeretne, csak a pszichómókushoz megy soron kívül. Egy szerény rendbent pötyögök neki, ámbátor honnan kellett volna nekem tudnom, hogy pszíhez megyek ezt takarja? Előbb jut eszembe róla valami üzlet, netán egy ufó. Habár végülis az üzlet stimmel, igaz, ezért a nézetemért már egy párszor megkaptam a magamét...

- Nem utál téged - hozza rám az újabb frászt a minimuki. - Nem volt büdös, amikor hozzád beszélt.

- Elhiszem, de attól még... haragudhat - bököm ki végül, bár nem ilyen egyszerű, de sok esetben egy másik embernek is nehéz a kamaszkort leírni, főleg, ha elfelejtette, ő is megélte azt, nemhogy egy démonnak.

- Mert nem sírsz?

- Az csak részletkérdés - vágom rá.

- Akkor ez most nem?

Felsóhajtok.

- Ez most az éppen aktuális ok, az emberek ebben a korban egyébként is bonyolultak, összezavarodottak és frusztráltak.

- Utána nem? Te nem vagy az?

A fogaskerekek egy ideig pörögnek, egyre lassabban, szaggatottabban, majd megszorulnak és kész, ledermedek, mert most, hogy rá vagyok kényszerítve a külső nézőpontból szemlélésre, hirtelen nem tudom nem bevallani: felnőttként nem biztos, hogy jobbak vagyunk, vagy számottevően másabbak. Azt viszont tudom, hogy:

- Lehet én se vagyok kevésbé bonyolult, pláne neked, de én és Ayaka sokban különbözünk, és ennek egy része őt zavarja, azt hiszem, nem tud mit kezdeni azzal, hogy én másképp viselkedem, ha az édesanyjáról és az öccséről van szó. Talán azt hiszi, nekem nem hiányoznak, nem vagyok szomorú, mert nem úgy adom ezt ki magamból, nem úgy élem meg, mint ő.

Elnémulok és kis híján hagyom elfolyni a festéket, mert megdöbbent, miket beszélek én egy gyerektestbe bújt, ki tudja, mennyi idős démonnak. Olyan szürreálisnak tetszik az egész, és mégis olyan természetesen tolultak ajkamra a szavak.

Az még jobban meglep, hogy gondolkodás nélkül reagál, nem is akárhogy.

- Vagyis haragszik, mert nem sírsz. De te nem tudsz sírni, ez a természeted, tehát azért haragszik, aki vagy?

Rengeteg érzés és gondolat önt el, úgyhogy némi időbe telik válaszolnom. Amint viszont elkezdem, a szavak olyan könnyedén jönnek, ahogyan az ecset siklik a fán. Szinte hallom Tsukikót: ez maga a zene!

- Inkább haragszik, mert szorong, fél, az ember hajlamos félni a mástól, mert az ismeretlen, azt nem érti és az frusztrálja. A nem sírás pedig ilyen dolog, és nem tartják természetesnek vagy normálisnak a legtöbben.

Shiro felmordul.

- Már megint ez a nor...mális! - méltatlankodik.

Megnevettet, de át is érzem ingerültségét. Önkéntelenül is az a nőszemély jut eszembe erről.

Még kapcsolatunk első évében lehetett, Tsukiko nagyon feszült volt, szinte sistergett körülötte a levegő. Fogalmam se volt, mi baja lehet, aztán csak kiderült, a vizsgadarabja miatt aggódik. Hiába hallgattam meg, és mondtam őszintén, egyszerűen fantasztikus, ő rám förmedt, hogy én nem is értek hozzá, nekem minden jó, elfogult vagyok, és tovább szorongott, rágódott, zsörtölt. Szerettem volna segíteni neki, meg akkor nem is tudtam visszamenni az albérletbe, a tulaj ugyanis önkényesen előző nap jelentette be, hogy aznap jön a festőbrigád, tehát ha lehet, ne tébláboljak ott. Így az ő kollégiumánál kötöttünk ki.

Péntek volt, a vizsgaidőszak vége felé jártunk, alig voltak már bentlakók, mindössze a szobatársát láttam. Ő aztán azonban ránk tapadt, és állandóan csacsogott, bár amúgy is vacsorát főztem, Tsukikót legalább láthatóan lefoglalta. Nekem pedig elég régóta megvolt az a képességem, hogy ilyenkor csak mint háttérzajként szolgáló morajt halljam a másik szavait. Ennek megfelelően először nem is értettem, miért néz rám úgy, akárha most szálltam volna le a repülőcsészealjammal, miközben a hagymát aprítottam.

- Te tényleg nem sírsz? - kérdezte, szinte az arcomba mászott, fél térddel a pult szélén egyensúlyozva.

- Nem, te viszont fogsz, ha beleesel a késbe.

Erre rögtön visszaült a pult mögé székébe. Tsukiko felszisszent, és bár igyekezett megrovó pillantást vetni rám, mosolyát nem tudta leplezni.

- A nővérem pszichológus, elmehetnél hozzá - ajánlotta nyomban a szobatárs.

- El, de nem fogok - közöltem.

Mintha meg se hallotta volna, elkezdett találgatni.

- Szóval te olyan macsó pasi vagy? Fogadjunk mindig rád pirítottak gyerekként, hogy nem szabad sírni!

- Nem emlékszem egyetlen ilyen alkalomra se - feleltem egykedvűen.

- Elfojtottad, vagy... várj, van testvéred? - folytatta egyre izgatottabban.

Tudtam, mi jön, sóhajtottam egyet.

- Igen, van, méghozzá kettő. Megspórolom neked a köröket: igen középső gyerek vagyok, igen, hallottam már, hogy azért nem sírok, mert nekem jó gyereknek kellett lennem, mert rám nem volt energiájuk a szüleimnek. Igen, azt is megkaptam már, macsó pasas vagyok. Igen, volt/van apám, persze, könnyű rá fogni, rossz minta, szentimentális az öreg menthetetlenül. Anyám sokat évődik is vele mindig, amiért hamar elérzékenyül mindenen is. Bár ugye egyeseknek ez inkább rápirítás. Ezeket mind mondták már olyan lelkes pszichopalánták, mint te. Én meg azt mondom, nem érdekel, nem vagyok gép, nem romlottam el, nem kell megjavítani, akkor se ha a nagy többség, az átlag számára nem vagyok normális.

- Az emberek borzalmosan bosszantók - nyilatkozza a minimuki, és kinyújtóztatja tagjait.

Nem vitatkozom, ennyiben maradunk hát.