És újra megtörténik - gondolta, miközben megszaporázta lépteit.

Nem mert hátra pillantani; bár erős késztetést érzett rá, félelme, ami a mögötte felhangzó, súlyos bakancsok nyomában virágzott ki, tiltotta. Sietős léptei sem válthattak futásra, amint elért egy bizonyos határt, izmai megtagadták parancsát.

Állj meg! - jutottak eszébe az öreg katona szavai, akivel napokkal és három várossal ezelőtt találkozott.

De nem tehette. Tudta, mi lenne a vége, és tudta, hogy újra meg fog történni, már csupán percek kérdése. Már érezte, hogy lassul, ahogy fáradt izmai felmondják a szolgálatot szépen lassan. A bakancsok diktálta ütem mögötte felgyorsult és egyre hangosabb lett.

Állj meg, és fordulj szembe velük! - hallotta újra a veterán reszelős hangját.

Nem tehetem - felelte most az emléknek; akkor ennyit se mondott, csupán tétován aprót bólintott.

Jobb, ha hiszel nekem - intette az ősz katona, arcán az idő és a kard okozta hegek összekeveredtek, ahogy bátorítóan rá mosolygott utána.

Igazából nem számított, hisz-e neki vagy sem. Nem tehette, így se, úgy se. Ki kellett jutnia az országból, el ahhoz, akit az apja és a bátyja említettek haláluk előtt, mielőtt belökték a rejtett folyosóra, és megbízták azzal, hogy keresse fel ezt a hadurat. Ő majd felszabadítja az országot.

Már három hete rótta az utakat, három hete szinte minden egyes nap megtörtént. Legelsőnek még azon a hajnalon, amikor a rejtett folyosó végén kilépett a várárok aljába. Hárman várták, majdnem pontosan ott, ahol a rejtekajtó nyílt. Egy pillanatra megmerevedett. Ha harcos lett volna, azt mondanák, azért, hogy felmérje ellenfeleit, de nem volt az. Mindig ezt mondták neki: neked nem az a dolgod, hogy harcolj. Így a félelem volt, ami megdermesztette arra a röpke percre, mielőtt sarkon fordult és az ellenkező irányba rohant. Akkor még tudott futni, és az volt az egyetlen, amit tehetett.

Azon a hajnalon még nem jött rá, mi történt, sőt később sem értette, azonban akkor még se nem érezte, se nem hallotta azt, amit a következő napokban már igen. A körülötte hirtelen megfeszülő levegőt, mintha valami hártyává válva letépnék róla, a kardok csendülését nemsokkal ezután, hörgést, üvöltést, sikolyt.

Azon a hajnalon csak az tűnt fel neki, hogy elmaradtak üldözői, és amikor arra alkalmas helyen végre feljutott az árokból, mielőtt az erdőbe vetette volna magát, meglátta odalent a három holttestet.

Idővel persze rájött, valaki vagy inkább valami védelmezi, megöli azokat a katonákat, akik elkaphatnák. Ettől függetlenül még félt és nem értette. Ráadásul ezek a gyilkosságok csak megnehezítetik a feladatát, egyre többször volt kénytelen menekülni.

Érezte, hogy eljött a pillanat, a lábai meg-megroggyantak, éles fájdalom nyillalt több helyt is belé. Már három napja nem aludt, alig evett és csak egy-egy órát, ha megpihent, azt is az erdőben, vagy egy elhagyatott faluszéli házban.

Az öreg katona még az apja alatt szolgált a fogadós szerint. Őt kérdezte meg róla, amikor azonnal ahogy belépett a férfi megszólította.

- Nem folytathatja ezt tovább - mondta neki. Éppen maradt bal szemének izzó barnájával, mintha lyukat akarna égetni belé, úgy figyelte.

Ő megpróbálta figyelmen kívül hagyni és odasétált a fogadóshoz, aki a pult mögött rendezgetett valamit. Ám a katona tovább beszélt.

- Az árnyéka harcol maga helyett.

Ez megdöbbentette, úgy döntött, miután halkan megkérdezte róla a fogadóst, hogy meghallgatja az öreget. Megfordult, odasétált és leült mellé, csak aztán szólalt meg.

- Az árnyékom?

- Úgy bizony. Láttam már ilyet - bólogatott a férfi, majd elhallgatott és úgy egy percig csak szúrós tekintettel vizslatta arcát.

Mivel úgy tűnt, nem fogja folytatni, rá kérdezett:

- És miért ne folytathatnám?

Nem bírta tovább. Megállt, még hallotta az utolsó csattanását a bakancsoknak. Itt volt az idő, de képtelen volt megfordulni. A levegő már sűrűsödött is össze, érezte, ahogy árnyéka leválik hátáról, egyetlen vékony köldökzsinór kötötte csak össze vele.

Az öreg felsóhajtott.

- Nem tudom, miért teszi, azonban a tűzzel játszik teljesen feleslegesen.

Kard csendült, valaki felordított mögötte.

- Már hogy volna felesleges?

- Már hogyne volna az! - vágta rá a katona rögvest. - Az árnyékkatona is maga, az ő ereje és bátorsága a magáé, csak nem használja. Így az árnyéka harcol maga helyett, amivel alkalomadtán nincs baj, de az árnyékkatona fel fog lázadni, ha rájön, hogy maga mindent ráhagy, ha sohasem fordul meg...

Még két sikoly hangzott fel szinte egy időben. Tovább kell legalább mennie. Megpróbálta bevonszolni magát a közeli sikátorba. Valaki felhördült mögötte, valamit mintha mondani akart volna, de szavak helyett csak hörgés és bugyborékolás foszlányai értek el hozzá.

Már éppen beért a sikátorba, amikor a zsinór megfeszült, egy rántást érzett és tehetetlenül előre bukott teste.

- Ha sohasem fordul meg, az árnyéka leválik és megöli.

Tudta, mi fog történni, de olyan gyors volt, hogy semmit sem látott belőle. Csupán a mellkasán keresztülrohanó penge hidegét és a fájdalmat fogta fel.

Úgy hírlik, egy szegény asszony, aki az erdőből jött haza, karján a gyógyfüvekkel teli kosarával - állítólag elszundított odakint, azért volt ilyen késő éjjel úton -, látta mindezt, és látta, ahogy az árnyékkatona és kardja feloldódik a sötét éjszakában.

Az óta az éjjel óta eltűnt minden ellenséges katona és tolvaj, erőszaktevő a városból és már jó ideje senki nem meri megostromolni őket, így az egész országban ez maradt az egyetlen szabad város, amelyet a legenda szerint az egykori hercegnő árnyékkatonája védelmez.