Ahonnan minden ered
Lian Hearn: Sikanoko meséje (Nyolcsziget császára; Őszhercegnő, Sárkánygyermek; Erdősötét Ura; A tengu játszmája)
Rengeteg a jó könyv, de szerintem minden olvasónak akadnak különleges kedvencei. Nálam Lian Hearn, akinek egy másik könyvsorozatáról már írtam[1], ezzel az újabb tetralógiával megnyerte ezt a címet. Azt hiszem, nem túlzok olyan nagyon, ha azt mondom, a Sikanoko meséje az Otoriak történetének megkoronázása, amelyből sok mindent megtudhatunk arról az időről, helyről, és helyzetről, ahonnan minden ered, minden, ami az Otoriak történetében fontos szerepet játszik. E két sorozat olyan elképesztően teljes, már-már tökéletes univerzumot teremt, ami számomra több mint lenyűgöző.
Sikanoko meséje tele van varázslattal, még abban az időben játszódik, amikor Nyolcszigeten a varázs sokkal több és erősebb volt, ellenben Otori Takeo idejével, és felfed minden olyan elemet, ami Takeóban és történetében egyesül. Hogyan született meg a Hármas Birodalom, és kik az ősei az ottani családoknak? Honnan a Törzset alkotó családok különleges képességei? Hol kezdődött az egész mese, miért, mivel? Ezekre mind-mind választ kapunk egy hamisítatlan, némileg sötét színezetű, misztikummal teli tündérmese vagy fantasy keretei közt.
Sikanoko nem e néven, egy harcos fiaként látta meg a napvilágot, örököseként egy birtoknak, ám az apja, miután emlékei szerint leült gót játszani egy tenguval, eltűnik, s csak a holttestét lelik meg. A fiú nagybátyja kezei közé kerül, amikor pedig eléri a felnőttkort, a férfi úgy dönt, jobb, ha megszabadul tőle egy vadászat alkalmával, balesetnek álcázva.
Csakhogy Sikanoko nem hal meg, túléli a zuhanást, és egy farkas az erdő mélyére űzi a gazdája, egy varázsló kunyhójához, aki egy rejtélyes nővel egyetemben, furcsa szertartás keretében nagy erővel bíró maszkot készít egy szarvas koponyájából. Egy maszkot Sikanokónak, a Szarvasgyermeknek, akit hamarosan egy haramia vesz magához. Őt azonban a bandájával együtt kivégzi a helyi tartomány ura, csupán Sikanokót kíméli meg és az úrnőt, aki részt vett a maszk készítésében. Az ottani békéje is kérészéletűnek bizonyul és menekülni kényszerül egy öreg, megvakított mesterrel, majd újabb szereplők elfogják őket és a nagy hatalommal rendelkező hercegapáthoz kerülnek.
A hercegapát, akárcsak más hadurak, újrarajzolná az erőviszonyokat és a halott császár helyére nem a koronaherceget, hanem annak testvérét szánja. Ezt el is érik, azonban a koronaherceg fiát a nevelőanya lánya kimenekíti. Sikanoko a hercegapáttól azt a feladatot kapja, hogy találja meg őket, ám a fiatal férfi szembeszáll vele, nem viszi el őket hozzá. Úgy érzi, meg kell mentenie az ifjú Josit, és visszajuttatni a trónra, hisz ő az igazi császár. A dolgok viszont hamar tovább bonyolódnak, a kezdeti sikerétől és erejétől megrészegült Sikanoko hatalmas hibát vét és kis híján az életével fizet érte, a lány és Josi eltűnik.
Ez a momentum nem ismeretlen számunkra, Takeo ugyanígy jár, úgy véli, elég erőre tett szert, hogy siker várja, de szinte azonnal pofon vágja a valóság és padlóra kerül, majd hosszabb időre letér az útjáról. Animékben vagy bizonyos mesék világában ez nem szokatlan, de a való világban sem, legalábbis egy része. Viszont nagy átlagban és sok elvárás szerint az, egyrészt, mert ha valamiben kudarcot vallunk, akkor nem nagyon térünk vissza hozzá, másrészt, ma már inkább kirívó, esetenként kifejezetten helytelenített az, hogy valaki egy dolognak szentelje életét, az a jó, ha minél több területen vagy otthon, ha folyamatosan váltasz, mindig mást próbálsz ki.
Ennek megfelelően érthetetlennek tetszhet ez a momentum vagy az, hogy mind Takeo, mind Sikanoko a visszavonulásuk ideje után újra az ügynek szentelik maguk. Persze, különbséggel, hisz Takeo maga dönt, míg Sikanokót más szereplők rángatják ki erdei remeteségéből. Ez pedig a két sorozat alapvető eltérésének egyik jele.
Az Otoriak történetében Sigeru és Takeo másképp áll a sorshoz, mint itt Sikanoko, vagy Josi, akit hosszas, kalandos, nehéz úton, de megvédenek és eltüntetnek minden akadályt útjából a trónra, ő azonban a legkevésbé sem óhajt császár lenni, Menny akarata ide vagy oda. Sigeru és Takeo elfogadja és azon belül kihasználja mozgásterét, amíg lehet tágít a korlátokon, a saját helyükre kerülnek, saját útjukat járják. Sikanoko és Josi letérnek, lázadnak, eldobják maguktól, mást akarnak és a végső beletörődés is keserű szájízzel történik.
Ha a mi kultúránkból veszünk egy átlag embert, valószínűleg utóbbiakkal fog azonosulni, elvégre ma már nem is divat az olyasmi, mint a sors, minden gyors ütemben változik és mindennek irányítója az ember, a saját életének pláne. Valójában azt hiszem, hiba ennyire leegyszerűsíteni a dolgot, ugyanis nem olyan egyszerű feladat az idő és a kultúra okozta szakadék fölé hidat építeni. Lehetetlen egy az egyben lefordítani valamit, ami időben és térben máshol keletkezett, mert a szó szerinti fordítás a másik számára kevesebbet és mást fog mondani, mögötte, körötte kisebb-nagyobb mértékben eltérő közeg van. Ugyanakkor ez egy mese, egy alkotás, ami megint csak külön nyelv, ezt pedig már minden egyes olvasója másképp fogja magának fordítani.
De akkor mit is lehet ezzel a sorssal kezdeni? Nyilván mindenki kezd vele, amit óhajt. Én azt mondom, érdemes megfigyelni, Sigeru és Takeo esetében nem ugyanaz, mint Sikanoko és Josi számára. Utóbbiaknál a sors szinte csak és kizárólag külső, nem pusztán a környezeti tényezőkről van szó, hanem arról, hogy nincsenek a helyükön, nem a saját életüket élik, mások szabják az utat, és a végére hiába áll helyre elvileg a rend, nem lehet eldönteni, igazából ez lenne az ő valódi helyük és szerepük vagy sem. Sigeru és Takeo ellenben azzal szembehelyezkednek, hogy a mások által szabott úton és módon járjanak, de nem utasítják el az egész helyzetet egy az egyben, csak határokat húznak, és lépnek át, miközben megvan a maguk helye és szerepe, tudják, kik ők és mit akarnak.
A sors, ez a fogalom, talán a ma emberének itt dajka mese. Ha azonban megpróbáljuk lefordítani, rögtön más fényben tűnhet fel előttünk. Minden szereplőt kötnek, korlátoznak azok a külső, környezeti, társadalmi tényezők, amiket nem lehet teljesen sutba vágni, kimetszeni az életünkből. Értelmezhetjük ezt sorsként. Netán azokat az elvárásokat, amelyeket kapunk, hisz hányan próbálják meg, akár jó-, akár rosszindulatból megmondani, sőt befolyásolni, hogyan is éljünk, mik is legyünk. De sors lehet az is, ami a személyiségünkből, döntéseinkből fakad. Bármelyik lehet rossz és jó, olyasmi, ami gúzsba köt és szenvedést okoz, vagy ami korlátot ad, de alakítható, ami iránytű. Egy biztos, könnyű valamely szélsőséges értelmezést választani, abban hinni, hogy a sors mindenható vagy épp ellenkezőleg én vagyok az, így egyik sem igaz. Talán a kulcs abban van, hogy felismerjük, mi az, ami elmozdítható, mi az, ami nem, mi az, amit el kell fogadni és mi az, amiért/ami ellen tenni lehet, és ennek megfelelően élünk. (Persze, ezt könnyű mondani és biztos nincs általános, mindenkire érvényes recept.)
Mindenesetre, aki szerette az Otoriak történetét, aki kedveli a fantasyt, mesét, a misztikusat, a kalandot, az csak nyerhet ezzel a tetralógiával. Megjegyzem egyébként, ez rövidebb, tömörebb és pörgősebb az előző sorozatnál, ami szerintem jót tett neki.
Lian Hearn, Nyolcsziget császára. Sikanoko meséje, I.P.C. Könyvek Kft., 2017.
Lian Hearn, Őszhercegnő, Sárkánygyermek. Sikanoko meséje, I.P.C. Könyvek Kft., 2017.
Lian Hearn, Erdősötét ura. Sikanoko meséje, I.P.C. Könyvek Kft., 2018.
Lian Hearn, A tengu játszmája. Sikanoko meséje, I.P.C. Könyvek Kft., 2019.
[1] Itt olvashattok róla: https://aoisakura.blog.hu/2020/02/18/ez_a_sok_egy_es_ugyanaz
https://aoisakura.blog.hu/2020/02/25/elozmeny_es_kovetkezmeny_352
