Kietlen táj ez - állapította meg a vándor, aki az imént ereszkedett le a hegyről.

A fák oszlopai közül kiérni egy végeláthatatlan síkságra, ahol a dús lombmennyezet helyett a csupasz ég néz le rá, természetesen döbbenetes élmény. Az ember hirtelen olyan elveszettnek érzi magát és védtelennek. Egyszer csak eltűnik körülötte minden, ami eddig óvta, az ég olyan végtelen, olyan magas és olyan fenyegető, hisz semmi se tartja. Ha legalább a föld kicsit barátságosabb lenne! De nem az, nincs itt szinte semmi, csak sziklák. Különféle méretű, formájú, rideg kövek. Ami nem szikla, az por, amit a száraz szél arcába vág. A holdsarlóként emelkedő hegyek karéjának aljánál még látszik egy zöld sáv, egy fűhold, ám azon túl még fűcsomó is alig akad, az is csenevész, két-három szál talán, vagy nem sokkal több.

Így aztán meglepődött, amikor a szél csendesedtével elült a por és megpillantotta az apró település házait néhány száz méternyire, azok előtt pedig egyetlen fát.

A magányos fa magasra nőtt, de törzse nem volt sem túl vastag, sem egyenes, lombkoronája tele egészséges levelekkel, de úgy festett, akár egy ember haja ébredés után. Semmilyen szempontból sem hasonlított a nemrég ott hagyott erdő fáihoz, mégis szebbnek tűnt egy egész erdőnél.

Eszébe jutott aztán a vándornak, hogy ez lehet az a falu, amiről tegnapelőtt este a hegy túloldalán lévő város fogadójában hallott. Az utolsó település a Nagysíkság, azaz a hatalmas völgy végéig, mely emberemlékezet óta ilyen mostoha, kihalt világ. A falubeliek állítólag furcsa emberek, egy részük a hegyeken dolgozó favágó, míg a többiek mind kézművesek és más művészek. A település szélén emelkedő magányos fát már-már istenként tisztelik. A városiak nemigen értették azt sem, hogyan képesek megélni ott, ráadásul együtt. Képtelenségnek hangzott, elhinni is csak azért hitték el, mert időről időre láthatták a falusiak zömét, akik idejártak vásárolni és többek közt itt is árulták portékájukat.

A vándor oldalát furdalta a kíváncsiság, ezért úgy határozott, megpróbál szállásra lelni itt néhány napra, úgyis régen tartott már hosszabb pihenőt.

A falusiak szó nélkül adtak neki szállást, élelmet, fizetséget sem kértek érte, ennek ellenére valahogy barátságtalannak tűntek, olyanok voltak, mint akiknek csupán a szelleme kísért még itt, miközben ők már rég nem tartózkodnak e világban. A vándor nem tudta hová tenni a dolgot, elmennie azonban sehogy sem akaródzott, így várt és figyelt némán, kissé elhagyatva közel egy hétig, mígnem egy este aztán minden megváltozott.

Vendéglátói, egy középkorú pár, magukkal invitálták. Elsétáltak a magányos fához. A fa körül ott várakozott a falu mind a körülbelül száz lakója.

Még mielőtt ők is csatlakoztak volna, a pár hozzáfordult és azt mondta a nő:

- Kitartó voltál.

A vándor nem is tudta mit reagáljon e különös bókra, azt viszont sejtette, most megnyílt előtte egy ajtó, melyhez ez volt a kulcs, mindössze annyi, hogy itt maradt.

Míg közösen elköltötték vacsorájukat, kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek. Köré elég sokan gyűltek, érdeklődtek útja, kalandjai felől, közben maguk is beleszőtték élményeik, véleményük, tapasztalataik, ami éppen eszükbe jutott. Mind olyan boldognak tűntek, annyira lelkesnek, ahogy kurta történeteit fogadták, hogy amikor jövőjéről kérdezték, félt megmondani az igazat, inkább elütötte a kérdést egy semmitmondó válasszal.

Félt megmondani, hogy az elmúlt időszakban őt bizony a kétség rágja belülről, talán jó lenne végre meglelni helyét valahol, valami mást csinálni, de már olyan régóta vándorol, mi mást tehetne?

Egy szót se ejtett érzéseiről, és mégis az aktuális mesélő úgy kezdte a fáról szóló meséjét:

- Azt hiszem, a mi szeretett fánk történetére ma fiatal barátunknak van a legnagyobb szüksége. Talán segít eloszlatni a félelmed és meglelni a válaszodat. Talán nem.

A vándor meglepetten pislogott a nála is ifjabb mesélőre, szinte még gyerek volt. Bár valójában nem is ez az agg módjára beszélő fiú hökkentette meg, hanem a tény, hogy ezek az emberek tényleg egy magányos fát tekintenek vezérlő csillaguknak?

Hogy mennyi csúszhatott ki száján e gondolatokból, azt nem tudta soha felidézni, azonban arra mindig emlékezett, ahogy egyszerre többen is nevetve vagy felhorkanva közölték, az a fa a legkevésbé sem magányos. A mesélő még rá is mutatott a fa ágai közt megbújó fészkekre, úgy mondta:

- Azok ott a barátai, leszármazottai annak a madárnak, aki első barátja, társa volt a kis fának.

A fa messze innen a Nagysíkság túloldalán kezdődő erdő közepén hajtott ki. Évekig nőtt, növekedett annak rendje-módja szerint. Aztán azonban elérkezett az idő, amikor az öregebb fák árnyéka és a hozzá hasonló ifjoncok gyors fejlődése miatt állapota hanyatlásnak indult. Kezdte úgy érezni, elfogy körülötte a fény, alig-alig ér el hozzá. Állandóan szomjas volt, de hiába próbált messzebbre és mélyebbre nyújtózni gyökereivel, nem volt hová, minduntalan más gyökerekbe, kemény kőbe és egyéb akadályokba ütközött. Hiába hallatta hangját, a többiek rá se hederítettek, esetleg ledorongolták, hiába igyekezett lerázni magáról a törzsére kúszó parazitákat, legyenek azok növények vagy apró állatok, azok is csak kinevették vagy azt mondták, kegyetlen, netán ostoba, aki nem ismeri a természet növényeit.

Egyedül egy kis madár hallgatta meg panaszait, s így szólt utána:

- Miért nem mész el innen, ha itt nem tudsz élni?

A fa dühbe gurult, rázta, csak rázta magát, hogy elűzze a nyavalyás madarat. Az nem tágított és megkérdezte:

- Miért vagy mérges? Nem akartam én rosszat.

- Te könnyen beszélsz, szárnyaid vannak, odamész, ahová szeretnél - ordította a fa. Valójában irigyelte a kis madarat.

- Én sehová sem akarok menni, sokkal jobb lenne, ha csak nyugodtan álldogálhatnék, akárcsak te.

- Akkor álldogálj itt! Majd meglátjuk, mennyire leszel nyugodt - vágott vissza a fa.

A madár úgy is tett, álldogált csak a fa ágán, ám nemsokára megéhezett, eleinte elkapdosta a fán rohangáló rovarokat, azok viszont hamar megfogyatkoztak, úgy határoztak odébb állnak.

Néhány nap elteltével az éhes madár és a meggyötört fa feladta sértődött hallgatását.

- Menjünk el együtt! - javasolta a madár.

A fa vonakodva, de beleegyezett, nehézkesen kiemelte gyökereit a földből és kúszni kezdett a madár után. Az erdő szélén viszont megtorpant, már most nagy fájdalmak kínozták, visszadugta hát gyökereit, hogy megpihenjen. A madár türelmesen várt egy ideig, ám úgy tűnt, a fa nem akar továbbállni, pedig itt se volt jobb sora.

- Miért nem megyünk tovább?

- Félek - felelt halkan, reszketve a fa. - Arra felé semmit se látsz, csak port és követ. Nem nekem való vidék, s ki tudja, meddig tart. Nem akarok szomjan halni.

A madár elgondolkodott. Igaz, neki sem volt ínyére a kilátás, ha legalább némi fű lenne, de azon a kemény földön vaj' miféle étket lelne ő is? És vajon milyen messzire nyúlik e kietlenség?

Szárnyra kelt hát, hogy kiderítse. Hiába repült oly messze, hogy a fák eltűntek mögüle a horizontról, még mindig nem akart vége szakadni e pokolnak. Kimerülten és csalódottan a földre ereszkedett.

Alighogy kifújta magát, éppen egyik lába alatt megremegett a föld, s egy számára ismeretlen rovar bukkant fel alóla, majd visítva menekült volna vissza a madár elől, amikor az rákiáltott:

- Várj! Ígérem nem eszlek meg, szeretnék valamit kérdezni.

Az időközben elszunnyadt fa a madár hangos, izgatott csipogására tért magához.

Bár a rovar nem hazudott, a madár lelt élelmet, a fa gyökerei néhol valóban vízre leltek, küzdelmes útjuk volt. A fa lassan haladt, gyökereit égette a tűző nap, csípte a por, amit a szél durván hozzávágott, néha egyáltalán nem lelt vizet, vagy olyan mélyre kellett nyújtóznia, hogy aztán alig tudott kikászálódni a földből, olykor egy-egy gyökere bánta. A madár alig-alig jutott vízhez és nehezen lelt élelmet, egyre kimerültebb volt, a végén már csak a fán gubbasztott.

Mígnem végül ide értek, a fa gyökerei kényelmesen szétterülve, nem sokáig nyújtózva bő forrásra leltek a földben, a madár pedig magához tért a hegyről érkező friss, nedvességet hozó szellő érintésére.

Felmerült ugyan bennük, hogy tovább menjenek, ám a madár innen könnyen elrepült a hegyekig, a fa viszont örült e helynek, nem vágyott egy újabb zsúfolt erdőbe. A madár fészkét a fán építette és idehozta párját is, azóta az utódaikból mindig maradnak itt.

- Időnként olyan nagy a csivitelés ezen az egyetlen fán, mintha az erdő mélyén lennénk - szólt valaki a mese végén.

- Bizony - helyeselt egy favágó. - Valamelyik hajnalon félálomban még azt hittem, az erdőben aludtam el. Fel is pattantak a szemeim rögvest.

- Engem meg majdnem lerúgtál az ágyról - méltatlankodott neje, de még végig sem mondta, már nevetett, ahogy mindenki más.

Így hát a mese végül a falusiaknak megadta az együtt töltött idő örömét, a vándornak pedig segített meglelni válaszát.

(Szerinted mi volt a válasz?)