Ki vagyok én?

Állítólag mindenki felteszi magában ezt a kérdést életében legalább egyszer. Tudjátok mit? Én ezt nem hiszem, ahogy én látom (láttam eddig), senki sem teszi fel ezt a kérdést, komolyan semmiképp, aki nincs rákényszerítve, már pedig az emberek többsége nem érez kényszert, pláne nem effélét. Ők azok, akik mindent tudnak, mert úgy mondják, ez az élet rendje.

Úgy képzelem, ez valamiféle láthatatlan, általam nem ismert könyv lehet, amit ők mind olvastak, ami talán a szívükbe van nyomtatva, netán lúdtollal karcolva. Az enyémet talán kihagyták, elfáradt a feladatra kijelölt lény (vagy robot, azok mostanság menőbbek, mint az angyalok). Ne figyeljetek rám, és hasonlatomnak ne tulajdonítsatok túl nagy jelentőséget! Ez csak játék, kalandozás, az én gondolataim ugyanis nincsenek idomítva, bár ez minden bizonnyal az én saram.

A kényszer részében azt hiszem, mégis van igazság. Aki hisz az élet rendjében, annak semmi sem kényszer. Ha érzi is a kényelmetlenséget, sosem fogja ezt a szót használni rá. A rend sosem kényszer.

Én viszont kényszeresen kérdezek, mert nem kaptam meg ezt a rendet, vagy nem elégszer, nem elég korán, így hinni sem tudok benne. Most éppen az a kérdés jut eszembe itt a hajnal hűvösében ülve:

Vajon hányféle valóság létezik?

Azt mondják, mostanság erre az a jó válasz, hogy egy (a tudományé), vagy pedig ellenkezőleg, annyi, ahány ember létezik. Egyik sem tetszik. Az egy válasz sosem válasz mindenre, mert képtelenség mindenre egyetlen válaszban megfelelni. Az ahány ember létezik meg egész egyszerűen felfoghatatlan, mit kezdjen egymagában az ember majdnem nyolcmilliárdféle valósággal? És mond-e az az elképzelhetetlenül sok hang nekem valamit? Nekem személy szerint. Igen nagy a valószínűsége, hogy nem. Ekkora mennyiségben, ennyiféle minőségben csak elveszni lehet, feloldódni, ehhez én nem vagyok elég spirituális vagy felvilágosult. Nyilván a pokolban is fogok rotyogni érte.

Én - legalábbis most ebben a pillanatban - azt mondanám: háromféle valóság létezik. Az egyik ennek a tetőnek a valósága, hideg, kihalt, bemocskolt, összefirkált, kemény valóság, nem világszép királykisasszonyoknak való, ez az élet - mondják rá sokan. Itt vannak a gyökereim, e helyt nőttem ki, így mondanám, ha fa lennék, de nem vagyok. Embernek születtem, ami könnyen lehet inkább átok, mint áldás, főleg, ha erre a helyre pottyantál. Megvan a maga stílusa, underground, az menő is lehet olykor.

A másik valóság az égé, a horizonté, az a rész bennem, ami miatt nem lettem elég kemény ehhez a helyhez, ehhez a valósághoz. Lehetetlen, hisz az ég könnyű, máskülönben a fejünkre szakadna. Az ég illúzió is, álom és mégis itt van, mégis valóságnak mondjuk.

Ez a két valóság pedig megakadályozza, hogy ismerjem és higgyem az élet rendjét, a harmadik valóságot. Azt, amit látok a horizont felé nézve; te is látod, ott lent a város, a szép, fényes. Oda azonban nekem nincs belépési engedélyem. Akkor kerülök a legközelebb hozzá, amikor innen elrugaszkodva a horizont felé küldöm magam gondolatban, elvégre az eget elérni, megragadni csak gondolatban lehet.

Szóval, tessék itt a válaszom. Kétlem azonban, hogy ezzel bárki más sokra menne.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118375391190/