9.

Borult égből szabadnap, ambivalens vagyok e meglepetést illetően. Lehet-e egyáltalán meglepetésnek nevezni ma azt, ami tegnap ért? Mint legtöbbször, a héten is délelőttös vagyok, ám tegnap lehúztam a drogériában az egész napot. 11 körül hívott fel a délutános kolléga, meglehetősen feldúltan, nem is egészen értettem, főleg, mert közben egy türelmetlen vásárló is mostésazonnal jelleggel számonkért, miért nincs az egyik akciós arckrémből kint, és telefonálgatás helyett utánanézhetnék. Ennek megfelelően annyi maradt meg a beszélgetésből, hogy valami van a kolléga lányával, és délutánra senkit nem tud szerezni, meg tudnánk oldani egy cserét, a férje holnap úgyis home office-ban lesz  megint. Rávágtam gyorsan, hogy rendben, majd a raktárban ügyködő kollégától megkérdeztem, van-e még abból a cefet fontos arckrémből. Lett, a vásárló megkapta a kollégától, kiküldtem őt a kasszába, mielőtt valami epés kicsúszna a számon, aztán magamhoz öleltem a maradékot abból a krémből és kiraktam. Persze, hallottam a megjegyzéseit, de így nem kellett az arcába mosolyognom.

Ebből a szempontból egyenesen isteni ez a szabadnap, főleg, hogy az egészet a házunkban tölthetem. Természetesen máskor is akadt egy-egy ballábbal kelt vagy alapvetően hepciás, arrogáns vásárló, de mióta ez a nyavalyás járvány van, időnként az az érzésem, hogy egy rakás ketyegő bomba jár-kel az utcán, a boltokban, mindenütt... Valahol nyilván érthető a feszültség, nekem mégis nagyon elegem van már ebből.

Ugyanakkor szabadnap ide vagy oda, ma is alig valamivel négy után keltem. Először befejeztem a maradék két képet a könyvhöz. Lenne még egy megrendelésem, amire még van időm, és egyébként is kezdett elfáradni a szemem, úgyhogy inkább nekiláttam a házimunkának. Közben eleinte próbáltam a képregény folytatásán gondolkozni, elakadtam vele, a következő pont még nagyon messzi, az odáig vezető úton pedig makacs homály ül. Eljátszom néhány ötlettel, ám valahogy egyik sem az igazi, nem simulnak egymásba a részletek. Feladom, ilyenkor úgyse sül ki semmi belőle, aztán majd egyszer csak mégis összeállnak azok a fogaskerekek. Ez amúgy sem határidős, nem igazi munka, bár a netes felületen van egy egészen aprócska közönsége.

Most így délre azonban elfogy a lendületem, éhes vagyok, de a mosást még ki akarom rakni, már csak húsz perc van hátra. Lerogyok hát a kád tövébe, ami nem különösebben kényelmes, még sincs kedvem megmozdulni. A mosdókagylóban szuszogó macska felneszel, rám néz, majd a másik irányba gömbölyödik és hatalmas, fáradt sóhajjal újra álomba merül. Bár már nem sokáig fog aludni, a centrifugázó gép hangját utálja.

A testem lemerülő állapotával ellentétben a gondolataim elszabadulnak, olyan elemi erővel, mintha csak a múltam szennyvizét tartalmazó medencében kihúzták volna a dugót. A tömeg megindul, az áramlat egyre erősebb, mígnem örvényt hoz létre, amelyből nincs menekvés. Forog, csak forog egyre sebesebben, egyre mélyebbre önmagába.

Körforgás.

Hogy gondoltam-e valaha arra, amiként apám esetében, hogy anyám is csak tovább adott valamit, amit kapott? Nagyon sokáig nem, és még most is úgy érzem, nehéz ebben hinnem. Gyerekkoromban a nagyszüleim - sokkal inkább mint a szüleim - amolyan példák, sőt "istenségek" voltak, a nagybetűs jók. Ezt nyilván fokozta, hogy a nagymamám meghallgatott akkor, hitt nekem és segített, apám többé egy ujjal sem ért hozzám. A nagyszüleim sosem erőltettek rám semmit, voltak szabályok, de nem követelőztek. Tetszett a rend az életükben, korán keltek, bár már nyugdíjasok voltak, ellátták a tyúkokat, a kertet, nagyanyám maga készítette még a tésztákat is, mindent rendben tartottak, a pénzügyeiket is. Egyszerűen imádtam, fellélegezhettem, nem volt az az állandó feszültség és nyomás, mint otthon. Délután mindig keresztrejtvényt fejtett a mamám, arra én is rákaptam, este pedig krimisorozatokat néztünk. Sokkal jobban szerettem azokat, mint anyám szappanoperáit és ostoba szerelmes regényeit. Sosem veszekedtek nagyapámmal, bár volt amikor nem értettek egyet, valahogy az is nyugodtan zajlott, sokszor évődtek egymással, lehetett nevetni. Így aztán sokáig egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogyan lett anyám olyan amilyen, ha velem volt, előfordult, hogy nagyanyám nem értett egyet a viselkedésével, de nem kiabált vele, sőt semmiféle bántó megjegyzést nem tett, csak elmondta.

Később, jóval később ébredtem rá, raktam össze: nagyanyám egy igen erős, szigorú, magának való, távolságtartó nő. Nagyapámmal pont az ellentétei voltak a hivatalos leosztásnak, nagyapám társaságkedvelőbb, nyitottabb, érzékenyebb, kevésbé komoly ember volt. Talán a kapcsolatukban, ahol legtöbbször nagyanyám volt a döntéshozó fél, jól kiegészítette őt, szülőként és női mintaként viszont meglehettek a maga kihívásai. A szigorúsága valószínűleg jobban érvényesült anyámnál, az introvertáltabb természete összekötve az erejével, ami önmagában is bosszantó lehetett, olyasmi, amit anyám sosem tudna elérni, pláne túlszárnyalni, azt a távolságtartást eredményezhette, amitől könnyen érezhette magát úgy, hogy nincs (megfelelően) szeretve. Valahogy mégsem tudom elhinni, hogy pusztán ennyi elég volt, hogy azt a szörnyeteget, azt a mindent leuralni vágyó és minket le is uraló, mégis gyenge, mohó, mindent felélő, erőszakos valamit, ami az "anyám", megteremtse.

Ki tudja, végül is számít-e ez egyáltalán?

Körforgás ez, és különben is, meddig menjünk vissza? Mert szerintem a végtelenségig róhatnám köröket, akkor se lelem meg az egyetlen, igazi forrást. Ki indította az útjára ezt az egészet? Ki mondta ki az átkot először, és kire?

Pontosan tudom, miért ez a szó jut eszembe erről. Nagyon jól emlékszem - hisz anyám jó néhányszor a fejemhez vágta -, hogy majd megtudom milyen (az, hogy nem szeretnek, hogy hálátlanok) ha saját gyerekem lesz. Valószínűleg senki nem hinné el, azonban jól emlékszem, már akkor arra gondoltam, honnan veszi, hogy nekem lesz? Másrészről már akkor, mielőtt tudtam volna mi fán terem a pszichológia, megértettem, legalábbis megéreztem, ez így működik, így adják tovább a kegyetlenkedést, a gyűlöletet, a szörnyűséget.

Hogy ha meg kellene jelenítenem ezt az átkot, egy Uroboroszt rajzolnék. Mégis hogy lehet egy ilyen átkot megtörni? Talán egy boszorkány leveszi. Sokan hisznek ebben, ha nem egyenesen abban, hogy az újra és újra bezáródó kör egyszer csak mesésen átváltozik. Mint az, aki történetem kivonatát hallva - ezzel akartam elriasztani, hagyjon békén - annyit mondott lelkesen: akkor én igazán jó anyuka leszek, én meg pislogtam rá, mint hal a szatyorban, mert sehol se leltem az iróniát hangjában. Mondhatnám még a pszichológust is, aki közölte, nem tudom mi a szeretet, nem tapasztaltam meg, nem is fogom, maximum, ha gyerekem lesz. Azonnal rávágtam: az kizárt, nem fogok kísérletezni, így biztosan nem.

Nem. Nincs boszorkány, nincs csodás átváltozás, talán hosszú, kemény munkával jelentősen lehet enyhíteni az átok erején, én ebben nem hiszek, pontosabban nem érzem úgy, hogy ennek tudnám szentelni magam. Számomra egy lehetőség tűnik valódinak: Az átok kígyója - ami a születésemtől fogva én vagyok - leharapja saját farkát. Ennek pedig két lehetséges módja van.

A legjobb - ha már egyszer nem megszületni nem áll módomban - meghalni. Csakhogy az, mindennek ellenére, mégse megy olyan könnyen. Igaz, ez a saját hibám is, gyenge vagyok felülírni az ítéletet, amely kirakott az életbe. Hiába tűnik, hiába tűnt olyan egyszerűnek, annak idején még orvosi szike is volt nálunk otthon, márpedig az nem egy életlen borotva vagy konyhakés, mégsem vágtam elég mélyre, de folytattam, remélve, hogy ha nincs is elég erőm, akkor is véletlenül eljutok arra a pontra, ahonnan nincs több esély, bármennyire is rúgkapál bennem az élet, vagy az a részem, ami mindig is annyira kapaszkodott az életbe.

Ma sem értem, mi értelme e makacs ragaszkodásnak, mely inkább tűnik bűnnek, mint érdemnek, ám egy ideje teljesen felhagytam e kísérletezéssel. Holott valójában nem mondhatnánk, hogy muszáj élnem. Mire fel? Simán pótolható vagyok, semmi olyan képességem, semmi olyan eredményem nincs, ami elengedhetetlenné tenné létem, és sosem lesz hozzá elégséges igazolásom, viszont igen sok van a rovásomon a családi örökségemen túl is. Ha más nem is tűnik oly nagy véteknek, talán minden szándékom ellenére tönkreteszem a férjem. Persze, próbálom magam azzal nyugtatni, ő felnőtt ember, és tizenkét évnyi kapcsolatunk alatt bőven volt ideje megtapasztalni, mit kapott, és hát én sem árultam zsákbamacskát, a gyerektéma is elég hamar előkerült. DE... mi van, ha a mai napig tartó töretlen szeretete és ragaszkodása, olyan rejtélyes kényszer, mint az én életben maradásom? Igazából még most sem értem, mit tud rajtam szeretni, igencsak magamnak való természetem van, és semmi olyat nem tudok mondani, amit tőlem kap(ott), amit más ne tudna megadni, az én listám ellenben szerintem megtöltene egy füzetet. Jó, ezt fogadjuk el; és mi van, ha egyszer csak mégsem a szabadsága lesz fontosabb, hanem a génjeinek továbbadása, a család, a gyerek? Sok mindenre hajlandó vagyok azért, akit szeretek, vagy hogy precízek legyünk, akire azt mondom, szeretem, erre nem, és ebben holtbiztos vagyok, akkor se, ha ez azt jelenti, nem szeretem eléggé.

Zenélni kezd a mosógép. Felsóhajtok, megrázom fejem, talán csak túlgondolom ezt a témát (meg ma már nem ördögtől való a válás). Feltápászkodom. A macskának hűlt helye, rég elinalt a túlságosan felélénkült gép elől. Valahogy egy kicsit könnyebbnek érzem magam, közben mégis ül egy csomó a gyomromban attól, hogy már nincs sok idő hátra, amíg a családcentrikus, örök reménykedő apósom rájön, itt bizony nem lesz unoka, amire egyre jobban vágyik, mert ha így maradunk, akkor nem csak az én köröm törik meg. Mégis inkább ezt a bűnt vállalom, végül is nekem már nem oszt, nem szoroz, de éljek olyannal együtt, amit vállalni is tudok. Azt egészen biztosan nem tudom, hogy megszüljek valakit, akinek utána sohase legyek az anyja, ennek ugyanis sokkal nagyobb a valószínűsége, mint annak, hogy igazi anyává gyúrom magam mindenféle értelemben, ahhoz konkrétan egy másik emberré, egy másik személyiséggé kéne válnom.

Ennek megerősítéseként legyintek egyet, aztán megyek és kiteregetek a saját szisztémám szerint, ami miatt ezt sosem csinálja a férjem, mert rosszul érzem magam, ha nem e szerint lógnak a ruhák egy napig a szárítón. Azt is időbe telt megszoknom, ő kicsit másképp mosogat és teljesen más sorrendben rendezi el az edényeket a másik tálcában, hát még az, hogy átengedjem neki ezt a feladatot!